Poór Ferenc dr.: Dermatologia orvosok és orvostanhallgatók számára (Budapest, 1922)
A dermatologia történetének vázlata
18 az anatómiai elváltozás között való oki összefüggést első ízben hangsúlyozta s a betegségek okát az illető szervek szerkezetének megváltozásában kereste, a XIX. század első éveiben a genialis Bichat (1771—1802) a szövettan fiatalon elhúnyt megalapítója karolja fel. A mikroszkóp tökéletesedésével R. Brown 1831-ben felfedezi a sejtmagot (növényeknél, orchideáknál) s Johannes Müller (1801—1858), kinek fiziológiája 1833-ban jelenik meg, Owen és Purkinje mellett az elsők egyike, akik a górcsővel való anatómiai búvárlatot rendszeresen gyakorolják, míg makroskópiai szempontból Morgagni tanainak továbbfejlesztője Cruveilhier, kinek az első pathol.-anatómiai tanszéket állítja fel a francia kormány Párisban (1836). 1837-ben Schleiden felfedezi a sejt fontosságát a növényi életben, reámutatva arra, hogy az egyes sejtek magukban lezárt organismusok, melyek «sejtélet»-et élnek, hogy minden egyes növény kizáróan sejtekből áll s a sejtek a sejtmag részvételével szaporodnak («omnis cellula a cellular). J. Müller nagy tanítványai Schwann és Henle továbbfejlesztik e tanokat. Közülök Schwann (1810—1882) bebizonyítja, hogy az állati sejt a növényivel morphológiai és biológiai tekintetben teljes analógiában van s azt, hogy valamennyi állati szövet is sejtekből áll. Henle anatómiájában egybe foglalja J. Müller, Schleiden és Schwann tanításait s amellett a legfontosabb histológiai felfedezések hosszú sora fűződik nevéhez. Morgagni és Cruveilhier tanait makroskópiai téren a bécsi mester, Rokitansky fejleszti tovább. A «mors vivos docet» elve működésével diadalmasan vonul be a tudományba s a tudós munkájának ez a része, noha az idő sodrában a tudomány haladása sokat módosított is azokon, ma is a modern orvosi tudomány alapkövének tekinthető, holott a Kant postulatumai («Postulat des praktischen Vernunft») szellemében hozzáfűzött spekulativ elméletét, a krázis- %tant, az idő rozsdája már rég megemésztette. Ilyen volt az orvostudomány helyzete a múlt század derekán. Egyfelől a hypothesist hypothesisre halmozó s kísérletekre nem támaszkodó humoralpatholó-' giai tévelygések az orvosi tudomány gyakorlati terén, másfelől a szigorúan szabatos, csupán a kézzelfoghatót igaznak elfogadó, mikroszkóppal és a legszigorúbb önkritikával dolgozó elmélet Bichat, Schleiden, Joh. Müller, Schwann, Henle szellemében s köztük Rokitansky mint anatómus az utóbbiak exaktságával. mint pathológus spekulativ ideákat termelő. Ezen az előkészített talajon jelenik meg minden idők egyik legnagyobb orvostudósa, Virchow a minket közvetlenül megelőzött orvosnemzedéknek prófétája celluláris felfogásával. Virchoiv és iskolája (Recklinghausen, E. Neumann, Rindfleisch, Cohnheim, Klebs) a sejtekben és kizáróan csak azokban kereste az életjelenségek s vele a betegségek székhelyét. Tanítása -szerint az élet nem a nedvekben, hanem a nedvek sejtes elemeiben székel. Kora, mely tanúja volt a humoralpathológia naiv s nem egyszer szinte komikus tévelygéseinek s e tévelygések alatt nem látta meg a komoly alapot, lelkesedve fogadta a celluláris pathológia tételeit s a szervezet corpuscularis elemeinek megváltozásában, ami végre is csak megelőző feltételeknek az okozata, a betegségek végső okát hitte megtalálhatni. Rokitanskynak. örökbecsű, az anatómiai kóregység felállítására törekvő tanításának hatása alatt, de a mester spekulativ hozzátételének, a dyskrasiás elméletének teljes negligálásával, az előző dermatológusok közül még leginkább a francia Rayer rendszerére támaszkodva jelenik meg a bécsi iskola legdicsőségesebb napjaiban, mint a dermatológia reformátora, Ferdinand Hcbra (1816—1880). A krázisos tanok ellenében a bőrbetegségek egy nagy részének önállóságát ndio- pathiás» voltát hangoztatta. Az irodalomnak bámulatos ismeretével az idők folyamán felgyűlt dermatológiai anyagot át és feldolgozta, újra értékelte, elvetette a használhatatlant, új életet öntött a használhatóba. Biztos klinikai érzékével konstatálta az egyes tünetek közötti kapcsolatot s így új betegségtípusokat ismert fel, írt le s ismertetett el (prurigo, rhinoskleroma, pityriasis rubra Hebrae, impetigo herpetiformis stb.) Az anatómiai gondolatnak hódolván, a betegség tüneteteinek az anatómiai elváltozással való szoros összefüggését helyezve előtérbe, előzőinek számos tévedését korrigálta s végre reformátora lett a der- matotherapiának, amennyiben az általa idiopathiásnak felismert bőrbajoknál, elvetette az addig divó komplikált belső szerelést, a dermatológiában az erélyes külső szerelésnek apostola lett, míg bizonyos régóta jóhatásúnak bizonyult, ámbár empiriás eredetű gyógyítószert (pl. arsént psoriasisnál stb.) nemcsak megtűrt, de egyenesen felkarolt. Nem esett abba a therapiai nihilismusba, mely kortársai közül oly sokat elfogott, mely pl. a bécsi iskola díszét, Skodát arra indította, hogy a pneumoniánál a destillált vizet alkalmazza. Tankönyve, melyet Kaposi segélyével dolgozott ki, két nemzedéknek bibliája lett s minden időkre
