Poór Ferenc dr.: Dermatologia orvosok és orvostanhallgatók számára (Budapest, 1922)
A dermatologia történetének vázlata
14 vében («Medicináé libri octo»/ a bőrbántalmakat is tárgyalja. A liippokratesi elnevezéseket kommentál ja s kiegészíti oly új terminusokkal, mint az elephantiasis, carbunculus, carcinoma, ignis sacer, ulcus ex frigore, jurunculus, abscessus, darus, pustula, scabies, impetiga, papula, vitiligo, condyloma, varix, pomgo, sykosis stb. Nyilvánvaló, bogy az ezek alá az elnevezések alá foglalt fogalmak azóta sokszorosan értelmet cseréltek. E korszakban ir Plinius, aki különben nevét híres encyklopsediájával, melyben 2000 író már elveszett munkáját dolgozta fel. örö- kité meg, s leírja a Rómába akkor behurcolt mentagra-1, Seribenius Largus a. zooster-1, az eklektikus Aretaeus pedig «elephantiasis» néven a leprával foglalkozik. míg Herodotus egy himlőjárványt ismertet (120 Kr. u.). A II. században (Kr.. u.) ismét egy új csillag tűnik fel a tudomány egén, (ialenus (101—201 Kr. u.), ki nemcsak elődeinek Írásait adja ki magyarázó kommentárral, de egyesíti azokat a saját koncepciójával. Mint Róma, s ez akkor az egész művelt világot jelentette, első orvosi tekintélye, Marcus Aurelianus császár házi orvosa és bizalmasa, iskolájában terjeszti tanait s tanítványai szétviszik azokat az akkor ismert egész világon. Érzi már a bonctan hiányát s minthogy a régi Róma az embert csupán megölni engedte, de hullát boncolni nem. tudásvágyát majmokon elégíti ki. ámbár úgy látszik, hogy titokban emberi hullát is boncolt, amit különben Herophilus és Erasistratus, az alexandriai orvosi iskola hírnevének megalapítói, az utóbbi az érlökés differenciáinak genialis felismerője, már három évszázaddal előzőén is végeztek, sőt az utóbbi halálraítélt élőkön is. Hippok- rates és Celsus tanai (ialenus értelmezésén keresztül terjedtek el s lettek alapjai egy sok százados fejlődésnek, mely a test nedveiben — (ialenus négy ilyent ismert, t. i. a vért. az epét. a fekete epét és a-nyálkát — s azoknak kóros vegyülésében keresi mindenféle betegség, köztük a bőrbántalmak okát is (humorai pathológia). (ialenus után a római birodalom hanyatlásával a tudósok sora is megritkul, közülök csupán az amidai Aetius-1 (543 Kr. u.) említjük s őt is csak azért, mert nála találkozunk első ízben az ekzema elnevezéssel. A görög-római iránytól függetlenül az V—VI. században indiai orvosok, Caraka és Sushruta írják le a himlőt (masurika), Batarakta és Kustha a leprát. A görög-római orvosi iskola hagyományait veszik át és fejlesztik az arab iskola nagynevű orvpstudósai: Razes, Serapion, Ebn-Zor, Haly-Abbas. Bővítik a lepráról (djudzam) való ismereteket, annak jelenségeit részletesen kidolgozva. Avicenna «sakafati» (= héber sapahat) Haly Abbas «alvathim» elnevezés alatt a fejbőr bántalmait, közte a favus-t ismerteti s az utóbbinak latin fordítója Antiochus ezt latinra a tinea szóval fordítja, mely elnevezés a fejbőr elváltozásaira nézve a veneziai Mercurialis-on keresztül különösen Franciaországban a XIX. századig (Alibert) fennmaradt («teignes»). Avenzoar a scabies-1 ismerteti s mint parazitát a rühatkát is ismeri. Az arab tudósok kiválóbb munkáit később a salernoi kolostor nagyhírű orvosi iskolájának tagjai — Constantinus Africanus, Rogerius, Rolandus stb. — latinra fordítják s evvel a kelet orvos- tudománya eredményeit bevezetik az európai kultúrába. A keresztes háborúk idején, a XII. században éri el Európában a lepra járványa a tetőfokát s eltart a XV. századig, midőn ritkulni kezd, Középes Dél-Európából mindinkább visszahúzódik kelet felé s csak természetes a lepra tanulmányával foglalkozó orvosi iratoknak nagy száma ebben a korszakban. Kialvásához közeledve két másik rettenetes járványnak ád helyett t. i. a pestis-nek és a lues-nak, mely betegségek nyilvánulásait kezdetben össze is tévesztik. Csakhamar azonban a syphilisnek a bőrön, majd egyéb szerveken is felismert elváltozásai, a betegség lefolyásának tüzetesebb megismerése alkalmat szolgáltatnak az elkülönítő kórhatározásra és pedig nemcsak a rohamosan lefolyó pestis esetekkel, hanem egyéb bőrbántalmakkal szemben is s ebben az elkülönítésben sajátos módon nagy szerepet játszik a therapia. Ami kétes eseteknél az «ex juventibus» alkalmazott kénesőnek hatása alatt elmúlt, az a syphilis kórhatározása alá tartozott, ami nem, azt az egyéb bőrbántalmak — melyeket a psora, scabies, ekzema stb. néven foglaltak minden rendszer nélkül össze — közé sorolták. Külön helyet foglalt el a méltán félt «morbus hungaricus». a mai typhus exanthematicus, a hadakozó középkor hadseregeinek a pestis, a kolera és a himlő mellett a legnagyobb réme. A liippokratesi, galenusi, celsusi elnevezéseket a középkorban többnyire minden rendszer nélkül használták a különböző bőrbántalmak jelzésére. E zavar ellen emeli fel szavát Manardus (1461—1536)* II. Ulászlóén II. LajoáImagyar ■' * A magyarországi régibb adatokat többnyire Nékáni «A magyar bőrgyógyászat emlékei» c. munkájából (1908) vettem. t
