Poór Ferenc dr.: A syphilis kórtana és gyógyitása (Budapest, 1914)
A syphiliskutatás történetének vázlata
6 munkát végeznek. Gyógyítási módja azonban igen komplikált s az a legkülönfélébb növényi főzetekből és purgativákból áll, de közötte a lényeges helyet a kénesőbedörzsölések foglalják el, melyeket kellő előkészítés után hat napos cyklusokban ajánlott. Ajánlata az első rendszeres bedörzsölő kúra. Nyomába a genuai CataneüS (1504—5) lép s ha bedörzsölőkúráival s meleg fürdőivel — amire kétségtelenül a renaissance korban, sőt még később is, legnehezebben voltak az emberek pompaszeretetük mellett a tisztaság hiányos érzetével lévén felruházva, rábirhatók — Almenar-Iioz közel is áll, de azt undorító «vipera-kúrá»-val vezeti be. A viperahús, viperasyrup, viperabor mellett a kénesős kenőcsöt is «vipera-zsír»-ral készítteti. Ugyanő ír először a cinoberfüstölé- sekről (fumigatio) is. Almenar és az ő kénesőalkalmazása között az a különbség, hogy míg az előbbi a nyálfolyást lehetőleg elkerülendőnek tartja, addig Cataneus azt egyenesen forcirozza. Johannes de Vioo-nál (1511) azután a bedörzsölés már egész rendszerré emelkedik s ugyanő a kénesőtapasznak (bőrre kenve) is felfedezője. Az «emplastrum de Vigo» két századon át lényegében az ő előírása szerint készül. Vigo volt azonkívül az első, ki a primaer-affectio elpusztítását (maró szerek, tűz) ajánlja a betegség kifejlődésének megakadályozására. A kénesőt az antimerkurialisták ellen hevesen védi. A galenisták, kik főleg Németországban voltak nagy számmal, kínzó diaetás rendszerekkel, érvágással, alteran- tiáikkal, purgáló és izzasztó eljárásokkal és növényi főzeteikkel küzdenek a betegség ellen s mint a kéneső heves ellenségei az azt alkalmazó orvosokat «gyilkos és hóhér»-oknak titulálják. De különös elkeseredéssel támadnak az olasz kuruzs- lók, valamint a borbélyok és fürdőszolgákra, kik az egyes olasz vagy Olaszországban tanult német orvosoktól és egymástól ellesett kénesőbedörzsöléseket gyakorolták s ha embertelen és ész nélkül való adagolásukkal (a betegeket többedmagukkal 20—30 napra szűk fürdőszobába szorítva, roppant mennyiségű kénesőt kentek reájuk s azonfelül lélegeztettek be) sok embert tettek is nyomorékká egész életére, sőt halálukat is okozták, viszont sok esetben sikert arattak, bizonyosan többször, mint az antimerkurialista tudós urak. E példák képét adják annak, hogy mint forrott ki a syphilisnek kénesővel való kezelése már a nagy epidémia éveiben s talán azt is megmagyarázza, hogy miért dühöngött a járvány északon, hol a kénesőt az orvosok túlnyomó és legtekintélyesebb része perhorresz- kálta, erősebben és tovább, mint a kénesőt alkalmazó délen. Természetesen a szer alkalmazása még a korszak legkiválóbb olasz és spanyol orvosai kezében is a lehető legprimitívebb volt, sok czélszerűtlen, sőt egyenesen ártalmas anyaggal (pl. ólom) voltak a készítmények preeparálva s hogy adagolásuk milyen óriási volt azt Petronius (1563) előírása bizonyítja, kinél a kb. 33%-os kénesőkenőcsből a gyenge (debile ung.) kenőcs, a mi súlyjainkra átszámítva. 30 gr volt, az ung. mediocre pedig 60, s az ung. validum 90 gr. E háromfajta erősségű kenőcsöket 3—3 napi időközökben alkalmazta. A kúra alatt alkalmazott sanyargatások, a szer adagolásának rendszertelensége sokszor természetesen katasztrofális eredményt szült, amit azután kivált ha a szerencsétlenség közismert és hires embert ért, az antimerkurialisták nem haboztak saját elveik javára kiaknázni, akkor sem lévén ismeretlen már az a mondás, hogy «medicus medicum odit». A haláleseteken kívül a recidivák voltak azok, melyekre az antimerkurialisták diadallal mutattak rá s mely küzdelmüket látszólag igazolta is. A XVI. század folyamán azután megkezdődött az exotikus növényeknek alkalmazása, az 1517-ben Európába hozott guajacfa főzetéé, majd 1535-ben a sarsaparilláé s a cliininé meg a sassafrassé. Mindegyüket hozsannával fogadták s a guajacot nálunk Melius (1578) «francoz-fá»-nak ismeri, mely a «franczia var»-t gyógyítja. A guajacnak volt hive s amellett kimzndottan antimerkurialista volt Budán a ferrarai Manardus II. Ulászló és II. Lajos királynak udvari orvosa is. Nie. Poll 1517-ben azt hirdeti, hogy a guajac-főzettel 300Ó embert gyógyított ki a «morbus gallicus»-ból, Van Houtten könyvet ír róla, Riverius pedig avval dicsekszik, hogy III. Henrik francia királyt gyógyította ki lueséből a chinafőzet- tel s Vesalius szerint V. Károly állapota is javult a szerre. A guajac divatjának áldozata lett a híres Mírandolai Pico gróf, kit orvosa Maggio guajaccal kezelt, «mivel ily magas uraságnál a kénesőt csak nem lehet alkalmazni». Hogy csalódás követte az enthusiasmust — az természetes s azok is, akik az új gyógyszerek kedvéért elhagyhatónak vélték a kénesőt, csakhamar visszatértek hozzá. Mintha csak napjaink forradalmait látnánk, midőn a salvarsan megjelenésekor a vérmesebbek a kénesőt már-már a lues therapiájából ki akarták küszöbölni, hogy csakhamar ismét bűnbánólag térjenek vissza hozzá. Hiába, a tudás, az irányok változnak — de az emberi psyché ugyanaz marad.
