Pólya Jenő: Az orvostudomány regénye
I. Rész: Képek a múltból - I. Fejezet. A kezdetek kezdete
19 keverték már ősrégi idők óta a különböző állatok ganéját gyógyszerekbe. A galambganéjt például, melyet az asszírok olajba keverve használtak gyógyszerül, bizonyos indián törzsek még a múlt században is a húgycso- folyás gyógyítására alkalmazták. És ezen nem fogunk csodálkozni, ha olvassuk, hogy tudós férfiak, mint aminő az alexandriai SERAPION (Kr. e. 3. század) volt, a leghatásosabb gyógyszerek közé sorolta a krokodil bélsarát, melynek ára hallatlanul fel is ment, sőt QUINTUS SEVERUS SAMMONICUS (Kr. u. 3. század) az egér bélsarát esővízben feloldva találta a leghatásosabb szernek az emlők megduzzadása ellen, szerencsére csak borogatás formájában. A középkorban azután valósággal dúlt a ganéjterápia, mely igen válogatós volt; egyik betegségre a bárányganéj volt jó, a másiknak csak a sertésganéj használt, a harmadiknak a lóé. Igen nevezetes férfiú volt PAULINI FERENC KERESZTÉLY, aki a 17. században élt és aki nemcsak orvos volt, hanem költő és történetíró is. Ez egy »heylsame Dreckapotheke« című könyvet írt, mely szerint »a bélsár és a vizelet majdnem minden betegséget szerencsésen meg tud gyógyítani, még a legsúlyosabb mérges betegségeket is és a varázslás által előidézett bajokat is a fejtől a lábig, székeljenek bár kívül vagy belül«. Hogy a gyógyítás ilyen módja nálunk is dívott, arra bizonyíték PÁPAI PÁRIZ FERENC-nek, az enyedi kollégium híres tanító- mesterének könyve (Pax Corporis humani) ahol a »vérfolyás« gyógyításáról szólván, többek közt a következőket mondja : »Nem tsinos, de valóban hathatós orvosság e’ nyavalyában a’ Szamár ganéja : megaszalván s törvén adgyák bé innya Utifüvizben vagy veres savanyú Borban. Vagy külső képen : Ecetes vízben azon ganéjt hígítsd meg, ruhát belémártván, kössék bé az Ágyékát véle. Füstöllyék az Ágyékot Juh vagy Szamár ganéjjal, megaszalván s’ részrevetvén, vagy égett vizi Békának füstivel, vagy Lókörömmel azonképen.« Ez a ganéj-gyógyítás sok más betegségben is szerepelt. És hogy napjainkig elhúzódott, azt bizonyítja egy eset, mely akkoriban, mikor én még fiatal orvos voltam, meglehetős feltűnést keltett. Egy föld- birtokos cselédei tbc.-jét emberi bélsár etetésével próbálta gyógyítani és igen megsértődött, midőn ezirányú tapasztalatainak közlését az orvosi lapok megtagadták. Embertől, állattól, lótól és különösen tehéntől származó vizeletet gyakran használtak úgy belsőleg, mint külsőleg orvosság gyanánt. Perzsiában a medve vizelete keresett cikk. Ausztráliában asszonyok vizeletét előszeretettel használják külső alkalmazásra. De egyes európai kuruzslók sem idegenkednek tőle, van például olyan, aki üdvösnek tartja, ha az ember a saját vizeletét pálinkával keverve megissza. 2*
