Pauer Imre dr.: A lélektan alaptanai (Budapest, 1903)
A lelki jelenségek főbb csoportjai - I. Fejezet. Az érzetek
39 madik határozmány, a melylyel még jellemezni szokás az érzetet: az érzet-hangulat (tonus) már nem eredeti határozmány mert — mint alább kiderül — az érző alany subjectiv állapotát fejezi ki, tehát az érzet objectiv tulajdonsága gyanánt nem tekinthető. íme az eljárás és az eredmények, melyeket a mai tudomány alkalmazott, illetőleg az érzet intensitására és qualitására vonatkozólag megállapított és a lélektan értékesíteni megkisérlett. A) Az érzetek intensitása. Az érzetek első alap-határozmányának, az intensi- tásnak íejtegetésénél, első teendő azon viszonynak a kinyomozása, a mely az érzet-inger és az érzet intensitása között van. Hosszú ideig általános volt a vélemény, hogy az érzet erőssége teljesen megfelel az inger erősségének, azaz, hogy az inger és érzet között a kölcsönös vonatkozás legegyszerűbb törvénye: az egyenes arány constatálható. Mert egészen magától érthető dolognak látszott, hogy kétszer erősebb ingernek: kétszer erősebb érzet; háromszor, négyszer erősebb ingernek: háromszor, négyszer erősebb érzet is feleljen meg. Hogy azonban a dolog még sem ily egyszerű, már abból a tapasztalati tényből is következik, mely szerint, úgy az ingerre, mint az érzetre nézve léteznek bizonyos Matárok, melyeken túl egymásra való vonatkozásuk nem constatálható. Az inger lehet oly gyönge, hogy észrevehető érzetet nem hoz létre és viszont az érzet elérheti az intensitás azon fokát, melyen túl, bármennyire fokozódjék is az inger, az érzet intensitása nem fokozódik. Ha ezen határok egyikét, mint minimális (Reizschwelle), az utóbbit pedig mint maximális értéket (Reizhöhe) jeleljük meg, k a jelzett tapasztalás alapján azon eredményt 'te.constatáljuk, hogy az érzet intensitásának és az inger erejének egymásra vonatkoztatásánál csak véges értéke-
