Pauer Imre dr.: A lélektan alaptanai (Budapest, 1903)

A lelki jelenségek főbb csoportjai - V. Fejezet. Reflexiók és elméletek - 1. Reflexiók

keltve, a subjectiv érzetek és képzetek «én»-világát is határozottabb formában tűntetik fel.

E periodus s az öntudat fellépésének criteriuma gyanánt rendszerint — habár kétségtelenül tévesen — a gyermek nyelvhasználatának azt a kifejezésformáját szokták tekinteni, melylyel először alkalmazza az én szót a saját érzelmei vagy cselekedetei jelölésére míg eleddig kivétel nélkül a harmadik személyben beszélt magáról.

Bizonyosra vehető azonban, hogy az öntudat kibontakozásának nem az «an» szó használata az ismertetőjele. A beszéd kifejlődése s a különböző szólásformák használata, a gyermek környezetének beszéd- és szólásformáihoz van kötve és nem tekinthető az érzet- és képzet-complicátiók természetes és egyszerű productu- mának, ilyenül csakis a gyermek értelmetlen hangjelölései szolgálnak; hanem egy olyan szövevényes folyamatnak, a melyben a direct tanítás az egyes szavaknak számtalanszor ismétlése és egyes tárgyakra vonatkoztatása játszsza a főszerepet. A gyermek természetes nyelve: beszélő-szerveinek tagozott hangképzései, hangismétlésekre vonatkozó hajlamának kifolyásai és reflexszerű jelenségek, melyeknek azonban a később kifejlődő nyelvhez semmi közük sincsen. Ez a mesterséges nyelv azonban már egy csomó association és apperception alapul, a melyek képzésében a gyermek csak passive vesz részt, az activ tevékenység a környezet munkája. A nyelvfejlődés egész folyamata e szerint a gyermek és beszélő környezetének kölcsönös munkáját feltételezi. A gyermeknél a hangképzés ösztöne és beszélő-szerveinek kényszer- functiója a főmotor, melyet a környezet azzal told meg, hogy az élő beszéd szakadatlan ingerével a szükséges apperceptio-kapcsolatok létrejöttét elősegíti.

Míg így az értelmi fejlődés tekintetében ez a periodus meglehetősen széles arányokat mutat, a melyeknél azonban inkább a képzelmi, semmint a logikai functiók