Oláh Gusztáv dr.: Az elmebetegségek orvoslása (Budapest, 1903)

I. Az elmeorvoslás fejlődésének története

I.

Az elmeorvoslás fejlődésének története.

Az elmebetegek orvoslásának módja igen tanulságos művelődéstörténeti adatokkal szolgál. Híven tükröződik benne a különböző idők szelleme.

A klasszikus ókor az elmeorvoslás terén ugyanazt a nemes és egyszerű, szép és bölcs felfogást mutatta, mely minden hátramaradt alkotásában megnyilvánul.

Ha elgondoljuk, hogy még az utolsó évtizedekben is küzdeni kellett azon felfogás mellett, hogy a tébolyda éppen olyan gyógyító intézet, mint minden más kórház s az agybeteg egyén sem különbözik más betegtől s ha még hozzávesszük, hogy a görögöknek és a rómaiaknak úgy szólván semmi természettudományi ismereteik nem voltak, csodálat fog el azon ösztönszerüleg helyes, előkelő, igazán classzikus felfogáson, melyet az elmeorvoslás az ókorban mutatott.

A görögök az elmebetegségeket testi zavarok tünete gyanánt fogták fel. Innét van, hogy az elmekórformák sorát tágabbra fogták. A lázbeteget és az ittas embert is elmebeteg számba vették. Ezen felfogás olyan szoros kapcsolatba hozta a testi betegséget a kóros elmebeli tünetekkel, hogy elmebetegségről külön munkában vagy csak fejezetben is külön említés nem történik. Egyáltalán az elmebetegek semmi különleges állást nem foglaltak el a többi betegek között, lenéző szánakozásban részük nem volt. Az elméjükben megbetegedettek az orvos által családjuk körében kezeltettek. Ezen kezelés Hippokrates idejében az elmekóros tünetek szerint majd abszo-