Oláh Gusztáv dr.: Az elmebetegségek orvoslása (Budapest, 1903)
I. Az elmeorvoslás fejlődésének története
utalnunk. A tébolydái királyok, a perpetum mobile feltalálók, az élő halottak háza, a legsötétebb temető ritkán hiányoznak egy elmegyógyintézetről hozott közleményben. Az elmebetegügy még mindig philamhrapicus ügy és ennek is dísztelenebb része. Az elmebetegek excepczionálitásáról való felfogás idézi fel újból és újból a jogtalan szabadságfosztás még mindig kisértő phantomiját is s az éles határvonal képzeletét ép elméjüek és elmebetegek között, a vagy-vagy elvét az igazságszolgáltatásban annak minden büntető és polgári törvénykezési konzekvencziaival. Minden kísérlet mely az agybetegek képzett exkluzivitá- tását lerontani iparkodik aggodalommal találkozik. Majd azt halljuk, hogy elmegyógyintézetbe nem vehető fel idegbeteg, majd hogy ideggyógyintézetbe csak abuzus folytán juthatott be egy elmebeteg. Mégis azt kell mondanunk, hogy ezen felfogás engedni kezd merevségéből. Számtalan jel arra mutat, hogy az áthidalás a nyilvános élet és az elmegyógyintézet között, melyet az elmorvosok egyértelmüleg hangoztatnak méltánylásra talál a társadalomban, hogy közel van az idő a mikor az elmebeteg intézetek exclusiv jellegüket - elvesztve átfolynak a szanatórium, üdülőhely, ideggyógyitóintézet stb. fogalmába, mérhetetlen nyereségére azon öntudatos beteg egyéneknek, a kik fellázadtak a gondolatra, hogy ők elmebetegintézetben vannak. Ha a múlt század egyik legdicsteljesebb tette volt, hogy az elmebetegek száméira nagyszerű intézeteket emelt úgy a 20-ik század magas hivatása lesz ezen intézeteket az arra szorultaknak szocziális károsodásnak veszélye nélkül hozzáférhetővé tenni.