Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
IV. A görög felvilágosodás kora. A bölcsészet és az orvostudomány
82 IV. fejezet téren dívó eljárásokat érdekesen örökíti meg egy flórenci kézirat, melyben kitioni Apollonios, egy a Kr. e. I. században élő alexandriai orvos az ízületekről szóló hippokratesi könyvet kommentálja. A gépek kézzel forgatható hengerek, továbbá emeltyűk, meg ékek voltak. De az összetett szerkezetek sem hiányoztak. Ilyen volt pl. a későbbiek által „Hippokrates padjá“-nak mondott gép, melyet főleg a nyújtásoknál értékesítettek. A chirurgikus kezelés persze nem feledkezik meg esztétikai szempontokról sem. Nemcsak abban lelik örömüket, hogy szép legyen a kötés, hanem hogy a gyógyulás után használható és formás maradjon a testrész. Egy esetben pl. egy darab juhtüdőt dugnak az orrba, azzal támasztják fel az orrot, hogy az le ne lapuljon. Ez a magas esztétikai érzék vezette rá az ókort a plasztikai sebészetre. Ugyanez az esztétikai érzék íratja a szerzővel, hogy „nagy szégyen és hiba, midőn a lábszár rövidebb lesz az orvosi kezelés alatt. Mert a kart, ha meg is rövidült, el lehet palástolni s így e tekintetből nem nagy a kár; de a rövidebb lábszár sántának mutatja az embert, mert itt az egészséges, a hosszabb árulója az esetnek; úgyhogy az, aki ügyetlen orvos kezei alá kerül, jobban jár, ha mindkét lábát törte; kettős bicegésével egyensúlyban tartja majd saját magát“. Egyébként végső menedéknek a görög orvos is ismeri a mankót. Született bajokon is tudnak segíteni. így pl. a lőcslábakon. Találkozunk azonban durva kezelési eljárásokkal is. Ilyen volt a létrán való rázás. Akinek ferde gerincét egyenesre akarták rázni, háttal egy kipárnázott létrára kötözték, s ezután a létrát magas toronyból vagy háztetőről hirtelen a földre lökték. Ilyen rázás különben a knidosi iskolában volt inkább divat, s nyilván onnan jutott el Kosra is a létrázás. Hippokrates ugyan enyhe szavakkal elítéli ezt a kínzást, s azt hiszi, hogy csak a primadonnáskodó orvosok, akik a tömeget bámulatba akarják ejteni, vehetik igénybe a létrázást. Sebkezeléshez keveset értenek. Az még ügyes dolog volt, hogy a vizet is felhasználták sebtisztításra, mert egyéb tisztogató kenőcseik, poraik nyilván az infekció veszélyeit hordták magukban. Általános operatív beavatkozásaik az érvágás, köpölyözés és égetés. A páciens megkötözve, kezével a lába közé helyezett székre támaszkodik egy leírás szerint; az orvos a hátát égeti, előbb azonban kirajzolja azon az ereket. Az égetést vastag vasszerszámmal végzi, melyet lassanként tüzesít meg. Midőn az időt alkalmasnak látja, olajba mártott spongyát tesz az égetett részre, s ezen keresztül süti tovább a beteget. Nagyobb műtétekre a sebész — az érlekötés ismeretének hiányában — vállalkozni
