Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)

X. A legújabb kor

A modern pathológia úttörői: Rokitansky, Virchow, Krompecher 239

géseket teljesen elveszti. A betegséget abnormális körülmények közt lezajló sejtműködésnek tartja és saját feladatát abban látja, hogy az egyes sejtfajták szerkezetének a betegség alatt történő változásait megfigyelje. A betegség tehát szerinte maga az elváltozott sejt vagy sejttömeg, amely nézet a test nem szilárd részeinek szerepét a kóros folyamatban teljesen háttérbe szorította. S amíg így egyrészt a cellulárpatho- lógia a betegség mikroszkopikus tüneteit tudta feltárni előttünk (Cohnheim

Virchow Rudolf, kinek működése az életről és betegségekről való mai felfogásunknak tulajdonképeni alapját képezi. Visszafelé követi a betegségi folyamatot a legkisebb sejtig (cellularis pathológia). Kinyomozza a test szöveteiben az életműködések alapját.

(1839—1884, Recklinghausen, Klebs), addig másrészt a szabad szemmel látható klinikai tünetek elhanyagolására vezetett. Az egyoldalú szolidáris felfogás nem számolt a szervezet nedveiben rejlő erőkkel s ezáltal rövid időre a therápiát is helytelen irányba terelte.

Rokitansky és Virchow után a modern pathológiának méltó képviselője akadt a poprádi születésű, magyar Krompecher ÖDöN-ben (1870— 1926), akinek tudományos érdemei egyenlőre még felbecsülhetetlenek, mert sok olyan eredeti problémát vetett fel, amelyeknek kidolgozása a jövő feladata. Krompecher úgyis mint tudós, úgyis mint ember el nem múló emlékezetét hagyta ránk. Ifjú korában a természettudományok iránt érdeklődik, az orvosi pályát azonban minden kölönösebb hajlam nélkül