Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
I. Kezdetleges kultúrák. A történelem őskora és a primitív ember. Népies orvoslás
10 I. fejezet gondolatforrása is a társadalom agyveleje, mert a zseniális feltalálók elemi ötletei a népgondolatokból pattannak le. A kőkorszak emberiségének hordái a hasonló foglalkozásúakat egyesítették s ez a foglalkozás a praedomináló önfenntartás ösztönének hatása alatt a táplálék megszerzésére irányult, amelynek módja viszont a primitív kultúra differenciálódására volt döntő hatású. A vadászatot űző embercsoportok ugyanis a vad keresése közben nagyobb területen szóródtak szét, ami a kölcsönös érintkezést megnehezítve a kultúra pangását idézte elő. A halászat ellenben, részint a hozzá szükséges finomabb eszközök készítése által, részint a vele kapcsolatos hajózás és kereskedelem révén magasabb fokú kultúrára képesítette a vele foglalkozó hordát. A kezdetben vadászatnak és halászatnak élő földparazita akkor kerül symbiosisba a természettel, amikor az állattenyésztésre, földművelésre és növénytermesztésre tér át. Az így megváltozott, emberibb, mert szociálisabb életmód bő alkalmat nyújtott az állatok életének és szervezetének, valamint a növények sajátságainak megfigyelésére. Ezek a tényezők formálják, módosítják és csiszolják az őskultúrát, mely csak a mi szemszögünkből nézve látszik kezdetnek, de önmagában véve befejezett, önálló, egzisztenciaképes egész s benne — saját mértékével ítélve meg — nem lehet több tökéletlenséget találni, mint modern kultúránkban. Megrajzolása azonban, íratlan időkről lévén szó, csak úgy lehetséges, ha ismert, általunk is tanulmányozható primitív kultúrákat, a mai természeti népekét választjuk modellül. Bizonyos ugyanis, hogy az ősember műveltsége fejlődésének valamely fokán elérte azt a magaslatot, amelyen a mai egyszerű, civilizálatlan népek állanak. Ezért az őskorral foglalkozó tudományok joggal veszik segítségül az időmeghatározó geológia mellé az ethnológiát, hogy a primitív emberiség lehetséges és reális nézeteihez jussanak. A gyógyító tudományok forrását és az orvosi mesterség kezdeteit kutatva, mi is — a kevés ránk maradt konkrét emlékeken és csontmaradványokon kívül — néprajzi összehasonlításokra vagyunk utalva, ami az orvostörténelemben annál természetesebb és az így szerzett adatokat annál biztosabban állíthatjuk az ősi kultúra részeinek, mert az orvosi tudományos ismeretek alapját a történelem nagy népeinél is a népies orvoslás képezi. Az ősember portraitját is csak ethnológiai ismereteink színeivel merhetjük ráfesteni arra a pár csont- és koponyadarabra, melyeket a homo primigenius ereklyéiként őriz a kegyelet. Durvának, állatinak, erősnek, szőrösnek képzeljük az első embert és leszármazottjait, koponyájuk profilja még a majomé, de már nagyobb helyet követel magának a racionális lénnyé fejlődés során megnövekedett agyállomány. S míg a
