Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
Bevezetés
Az orvostudomány története században feltalált és a nőgyógyászati vizsgálatoknál használt csöves tükröt először a hinduk készítették, majd Hippokrates tökéletesítette, kinek műszerei között a ,,kacsa“-tükor is szerepel. Mindezzel azt akarom bizonyítani, hogy az orvosnak szaktudománya történetével foglalkoznia kell. A szaktörténelem egyrészt az általános orvosi műveltség lényeges része, másrészt az orvosi tudomány előbbre- vitelén fáradozóknak hathatós támasza és irányítója. A vele való foglalkozás intellektuális és morális kielégülést szerez, amikor a megsárgult foliánsokon elődeink géniuszának termő erejét látjuk. Magától értetődik, hogy a régmúlt idők nagy embereit a mának mérőléce alá nem állíthatjuk. Az ilyen ítélkezés történetellenes volna és jogtalan büszkeséggel hivatkoznék a mai kor orvosa arra, hogy mi pár század alatt többet tettünk, mint elődeink ezer évek alatt. Nem szabad felednünk, hogy nélkülük és botlásaik nélkül messze mögötte maradtunk volna a mának. S éppen az ő tévedéseikből tanuljuk meg azt is, hogy tudásunk nem lezárt és hogy nincs orvosi infallibilitás. Az orvostudomány mai állásának nem szabad elfeledtetnie velünk az orvosi tudás fáradságos fejlődésének történetét. Az a haszon, mely az orvostörténelem tanulmányozásából származik, és az az intellektuális inger, mely a múlt ismereteinek kikutatásával együttjár, minden korban ösztönzött egyes arra disponáltakat az orvostörténelemmel való foglalkozásra. HippoKRATES-nek a régiek gyógytudo- mányát magasztaló irata az első orvostörténeti munka. Az utána következő évszázadok orvostörténelmi művei elkallódtak. A XIII. századból az arab ibn Abu Oseibia művét ismerjük, melyben hindu, görög, arab és keresztény orvosok életrajzát írja le. A középkor keresztény orvosai tudományuk történetével nem törődtek, s Guy de CHAULiAC-nak a XIV. sz.-ban írott, a sebészeknek HiPPOKRATES-nél kezdett felsorolását tartalmazó munkája az egyetlen, mely orvostörténetnek tekinthető. A renaissance philologus orvosai intenzív historikus munkát végeztek, amit főleg szövegkritikai tekintetben méltathatunk. A XVI. és XVII. század viszont nem volt kedvező arra, hogy az orvostörténelem fejlődhessék. Erre az időre esik ugyanis az anatómiának és élettannak reformja, s így a hibásnak ismert régiekkel nem törődtek. Annál nagyobb buzgalommal vetik magukat a históriára a XVIII. század orvosai. Ez időtől fogva beszélhetünk mai értelemben vett orvostörténetírásról. A genfi Le Clerc nevéhez fűződik az orvoslörténelemnek, mint tudománynak megalapozása. Újabb lendületet vett a történetírás a göt- tingai iskolában uralkodó historikus szellemtől, melyet Albrecht von Haller orvostanár táplált az újonnan alapitott egyetemen. Tőle kapta az ösztönzést Baldinger Ernő, jénai és marburgi tanár orvosi biogra-
