Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 4. (Budapest, 1940)
Magyar orvostörténeti adattár (II.) (1700-1800)
116 Magyar orvostörténeti adattár 290. 1739. Pestis Debrecenben. — Weszprémi (I. 18.) írja, hogy Bentzig Mátyásnak, ki az 1739—1740. évi nagy járvány alkalmával Debrecen városának pestisorvosa volt, maradt egy (lappangó) kézirata : «Genuina pestis descriptio, quae anno 1739. Debrecini grassata est». Erről a hatalmas járványról, levéltári adatok alapján, következőket írja Takáts Sándor («Régi magyar asszonyok», é. n., Révai kiad. 291 s köv.). : «Debrecenben napjában néha másfélszáz, 1739 májusától januárig 8620 halt meg.1 Riharmegyében már az első évben 17,177 ember halt meg. Rendkívül nagy volt a halandóság Hódmezővásárhelyen. Az egykorú hivatalos jelentés megható szavakkal írja le e városban a nép szenvedését és kétségbeesését. «Az infectio — írja Andrássv Zsigmond Csongrád megye alispánjának — még sem szűnik, sőt ez az Isten példás ítéleti úgy látjuk még jobban foly köztünk. Boldog szemek azok, akik ezeket nem láthatják ! mi nyögünk, mint az galambok, akik még életben vagyunk és minden órán várjuk fejünkre ezt az Isten rettenetes ítéletét ; mert annyira elfogytunk, hogy még temető embert is alig kaphatunk és sokan csak szekérre teszik halottjukat és míg sírt ás neki az sérelmes fél, addig szekéren vagyon halottja, azután úgy temeti el. A legfőbb ember házánál is, ha halott esik, alig látunk két vagy három embert, akik eltemetnék. Utcáinkon ember nem látszik, az szolgák gazdáikat elhagyták és haza jöttének, hogyha meghalnak, talán Istenért őket eltemetik ; kik közül is sokan meghaltak, úgy hogy ökrök, lovak széljel és hosszában bújdosnak. Senki sincs, aki reájuk vigyázzon ; az utcák peniglen üresek ; a lakósokbúi alig látunk egy-két embereket. Az úr Isten eő szent felsége beő irgalmassága szerint fordítsa el tőlünk ezen rettenetes csapását, mert teljességgel elfogyunk, tizenkét napok alatt holtanak meg többen mint egy hétszázaknál. Úgy látjuk, hogy bizony két tizedben bőven elférünk.» Békésgyulán oly nagy volt a halálozás, hogy az utcákon és házakban kiállhatatlan mirigyes dögleletesség uralkodott s nyögésnél és siralmas éneklésnél egyéb hang nem hallatszott. így volt ez másutt is ; s a szegény nép a legtöbb helyen még éhezett is. Imitt-amott megható jelenetek játszódtak le a körülzárt városokban. Ilyen volt az ifjú Vasas György esete, ki a tilalom ellenére kiment Debrecenből birtokára, hogy két kis testvérének segítségére legyen. Bár a pestis ekkor még nem hatolt Debrecenig, Vasast mégis elfogták s halálra ítélték. Ifjú nejét annyira megrémítette ez az eset, hogy súlyos beteg lett s gyermeke életébe került a váratlan eset. Vasas a királyhoz folyamodott kegyelemért. Kérvényében oly meghatóan adja elő esetét, hogy könnyeket csal ki az ember szeméből. Károlyi Sándor gróf ajánlására később fölmentették a halálos ítélet alól, de a börtönben elég hosszú ideig sínylődött. Károlyi és társai mindent elkövettek ugyan a dögvész terjedésének meggátlására, de orvosok és szakértők hiányában nem sokra mentek. A városi elülj áróságok meg maguk sem tudták, mit tegyenek. Diószeg például így védekezett a dögvész ellen : «az erkölcsteleneket szüntelen zabolázzuk, a halott késérőket szélivel verettyük, a torozókat tiltjuk». Másutt meg körmeneteket tartottak, vagy az istentiszteletek számát szaporították s meg voltak elégedve az óvóintézkedésekkel, miután kimondották, hogy aki magát fertőzött helyekről «bepraktikálni tapasztaltatik, ragadtassák meg és competens bírája által 30 csapással inremissibiliter sine discrimine personae büntettessék». Ezzel azután meg volt mentve a város a pestistől ! A felsőbb hatóságok megparancsolták az egyes helységek elüljáró- ságainak, hogy a betegségről folyton részletes tudósításokat küldjenek, «hogy így a betegség nagyobb előre való szorgalmatosságát és módgyát kitalálhatnák.» Ahány jelentés érkezett, mind máskép írta le a betegséget. Egyik undok sebekről írt, a másik nagy daganatokról («úgy hogy az daganat a torkáról kinek- kinek felment a füle tövéig a pofáján»), a harmadik bélpoklosságról, a negyedik szerint a «beteg feje, ábrázattya annyira eldagadt, alig esmérszett emberi ábrá- zat rajta» stb. Magvary-Kossa Sámuel («A nagysarlói Magyary-Kossa-család története», Bpest, 1925., 102.) adatai szerint 1739 augusztus 13-ig Nógrád megyében nem 1 Ez egyezik azzal a tabelláris kimutatással, melyet Weszprémi az ő utolsó (IV-ik) kötetének legvégére függelékül (Addenda ad finem totius operis) helyezett. (MKGy.)
