Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
Magyar orvostörténeti adattár 63 olasz eredetűek s az utóbbinak neve (Sinocchi) „világtalan“-t jelent. Nem tudom, mily alapon mondja ezt oly határozottan? Annyi bizonyos, hogy legalább is Baranchira vonatkozólag közeleső a föltevés, hogy magyar volt, mert Barancs nevű község ma is megvan Zemplénmegyében. 205. 1369. Hartlub nevű fürdős Selmecbányán. (Két évvel később egy Mertlin nevűt is említenek.) Száz., VIII. 635. 206. 1370. Veszettség. Térjék. — A veszettség elleni küzdelem minden időkben nehéz kérdése volt a magyar közegészségügynek. Hatszáz évre visszamenő történeti adat is gyaníttatja ezt, mert már a budai jogkönyv szerkesztői szükségesnek látták, hogy a veszett ebek ellen intézkedjenek. Ennek a nevezetes jogtörténeti emlékünknek egyik szakasza u. i. kimondja, hogy a veszett kutya által okozott bajokért a tulajdonosa fele lősséggel tartozik, még akkor is, ha az az ember, kit megtámadott, agyon verte az állatot; hasonló felelősséget állapít meg 1370-ben a szepesi városok municipális jogkönyvének 73. szakasza. A szörnyű betegség gyógyítása sehogy sem ment, bár sok mindent megpróbáltak ellene, a kőrisbogártól egészen addig a homeopata elvig („similia similibus“), hogy a kutyaharapást szőrivel kell gyógyítani.^ Ne gondoljuk, hogy ez a naiv népies mondásunk valami különleges magyar szerzemény: külföldről kaptuk (akár keletről, akár nyugatról), igen régen. Azt az ajánlást, hogy a kutyaharapást szőrivel kell gyógyítani, már Aristotelesnél megtaláljuk s talán (az orvosok közvetítésével) innen származott át a nép hitébe. Németországban s valószínűleg másutt is már a középkorban úgy kezelték a veszett kutya által ejtett sebeket, hogy ugyanazon kutyának a szőrét kötötték rájuk s a jó Csapó József doktor, Debrecen városának híres orvosa, még 1791-ben is azt ajánlja, hogy veszett ebek marása után „a seb tüzes vassal mélyen beégettessék, mely égetett sebre osztán a megveszett állat szőrit rá kell kötni, ennek fölibe pedig köttessék a therjék“. Ma már sokan nem tudják, hogy mi volt tulajdonképen ez a régi nevezetes orvosság, melynek magyar neve a theriaca-ból, ez pedig a görög thér-bői (vadállat) ered, mert eleinte mindenféle vadak harapását gyógyították vele, később azonban nagyon is általános gyógyszer lett: mindenféle mérgek ellenszeréül, továbbá pestis és más fertőző bajok ellen használták. Ebből értjük meg, hogy miért kéri olyan nagyon Báthory András 1554-ben Nádasdy Tamást arra, hogy küldjön neki egy kis jóféle terjéket, mivelhogy „ez országban szerinszerte nagy döghalál vagyon, igen környül vett az pestis“. Az erdélyi előkelő urak rendszerint a törökök útján szerezték meg a jóféle (velencei vagy levantei) terjéket. így 1576-ban Báthory Kristóf Mechmed nagyvezértől kér (szívdobogása ellen) terjéket s ez küld is neki, azzal az utasítással, hogy „mikor kévánod, keveset egyél benne, a szíved megnyugszik utána“. Ez valószínűleg ópiumtartalmú térjék volt, mert az ópium, továbbá a viperák húsa is, legalább eleinte, rendes alkotórésze volt az igazi terjéknek. Később aztán sok mindenféle haszontalan dolgot is kevertek hozzá, sőt a spanyol gyógyszerkönyvben még nemrégiben hivatalos térjék is 74 alkotórészből állott. Nálunk hajdanában a pozsonyi terjéknek (theriaca Posoniensis) volt különösen jó híre s ez is 50 szert tartalmazott, amint ezt annak idején a Nemzeti Múzeum egyik 17. századbeli kéziratából megállapíthattam (v. ö. MOE, II., 99.). Képzelhető, hogy az ilyen szövevényes mixtum compositumnak milyen nagy ára volt abban az időben, kivált ha számbavesszük, hogy a térjék készítése is igen körülményes volt és a régi időkben bizonyos ünnepélyes színezettel bírt. Később azonban teljesen hitelét vesztette a veszettségnek ez a
