Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
Magyar orvostörténeti adattár 457 orvietány, ahogy a Bethlen-korabeli írás mondja), nem volt más, mint egy, főleg; 1692-ben az Orvietobeli Christoph. Contugi által sikeresen propagált terjékforma liktáriom ( Schelenz, 522., 582.). Bőven értekezik róla (250 oldalas illusztrált munkában) Le Paulmier: L’orviétan. (Paris, Librairie illustrée, é. n.), továbbá Cabanés (1910.) 145. és köv. 1636. (17. század.) Skorpiók orvosi használata. — Régente a skorpiókat részint egyszerűen porrá törve, részint skorpió-olaj alakjában használták gyógyszerül. Nagy híre volt mint húgykőbaj, pestis és mérgezéselleni szernek, de ezenkívül az olajat (külső bedörzsölések alakjában fejre, homlokra) holdkórosoknál, süketeknél és váltólázban senyvedőknél is alkalmazták. A skorpiócsipésnek magának is legjobb gyógyszere volt a skorpióolaj (similia similibus). A régi magyarok, úgylátszik, impotencia elleni hatásában is hittek (csak úgy, mint a németek), mert Kemény János azt írja egy helyen az Önéletírásában, (mikor arról beszél, hogy a 63 éves bajor választófejedelem feleségül vette a római császárnak nálánál 30 évvel fiatalabb leányát s mégis született három gyermekük): „Azt beszélették, hogy skorpiókkal hizlalt kappanokkal élt; talám abban volt valami virtus arra való.“ (Kemény, 67.) 1637. (17. század.) Epilepsia ellen való amulett. — Szalárdi írja, hogy I. Rákóczi György, a nagy vadász, mikor szarvast lőtt, „a szarvasbőröket az ríjkeresztyénekkel (= anabaptistákkal) kigyártatta, a szívökben való cson- tócskát pedig, minthogy annak a nayy betegség ellen nagy orvossága volna, szorgalmatosán kiszedette“. A tragikus végű, állítólag vadkandöfte Zrínyi Miklós, a költő, szintén egy ehhez hasonló amulettbe vetette minden reményét. (Siklóssy: Sport, 201.) A nagy betegség (középkori nevén morbus grossus seu magnus, le grand mal, Du Cange, V. 517., a németeknél is: die grosse krankbeit) nem volt más, mint az epilepsia (v. ö. MOE, II. 305.). A „szívökben való cson- tocska“ pedig az ossa v. ossicula cordis, melyek kérődzőknél és más állatfajoknál is az aortabillentyük tövében képződnek a szívporcból, cartilago cordis. E csontocskák leírását és rajzát 1. Zimmermann Ágoston: A házk állatok anatómiája. 1923., 382. — Az epilepsia ellen használt régi gyógyító eljárások kapcsán megjegyezhetjük még, hogy már a történelemelőtti időkben divatozott ilyen betegek koponyájának a trepanálása, valószínűleg abból a célból, hogy a betegséget okozó démonok (v. ö. MOE, I. 115., II. 5., 43., 47., 105., 290. stb.) a koponya nyílásán át távozhassanak. Ez a műtét néha tényleges sikerrel járhatott a gyógyulás szempontjából is, péld. a traumás eredetű epilepsiáknál (v. ö. Meyer—Sudhoff, 11.). Ilyen trepanációk a honfoglalás korabeli magyarok koponyáin is nem egyszer megtalálhatók (1. Pótf., 58. kötet, 1926., 52. old.). 1638. (17. század.) Cranium et ossa hominis. — „A nyavalyárul (= epilepsia) való orvosság: Holt embernek csontját vakard meg és annak porát ved meg(!); az nyavalyás embernek add meg innya. Használ.“ (Kézirat a Nemz. Múzeumban: „Oct. Hung., 485. Házi patika.“ 4. old.) Mint egy fennmaradt árjegyzékből kitűnik, Bethlen Gábor vagy környezete is használta orvosságul az Oleum ex cranio humano-t. (Radvánszky: Udvartartás és számadáskönyvek, 157.) A cranium hominis az 1792. évi bécsi gyógyszer- könyvben még hivatalos volt. Hogy a régi francia hóhéroknak (talán a mieinknek is?) milyen tekintélyes jövedelmük volt az adeps hominis és a cranium hominis (mint epilepsia elleni gyógyszerek) révén, arról 1. Cabanés: Remédes d’autrefois (2. kiad., 1910.), 55—59. Misk., 366. a stypticumok közt említi a cranium hominis-t.
