Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
Magyar orvostörténeti adattár 199 részletesen. A környék pórnépe a magával hozott mézet hordókban árusítja, hatóságilag megállapított árakon. A század végén a szokást sokan megkerülik azáltal, hogy a termelés helyére mennek s ott szerzik be rúd- számra a mézet közvetetlenül a termelőktől. Ennek következménye volt a tetszésszerinti árszabás, végeredményben drágulás. A tanács szigorú szabályokkal igyekszik az új divat tovaterjedését meggátolni, kimondván, hogy a jövőben mindenki, akit rajtakapnak, minden egyes rúd után 50 dénárt fizet büntetésül. A határozat rendkívül szigorú, de megmagyarázható az alábbiakkal: A bányapolgároknak, ha bizonyos összeget fektetnek bele bányáikba, meg van engedve kiadásaik fedezésére a bormérés. Azok ellenben, akik nincsenek ily helyzetben, kárpótlásul a mézzel való kereskedést űzhetik vagy a méhsörfőzés és gyertyaöntés mesterségét gyakorolhatják. Az efféle nyerészkedés tehát éppen oly törvényesen védett előjog, mint az italmérés. Azok, akik a vidékről a piacra hozott mézet összevásárolják és tovább értékesítik, bányapolgárok, azok ellenben, akik saját szakállukra látogatnak el a szomszéd falvakba és a mézet ott vásárolják össze, más foglalkozású egyének, akik ezáltal a helyi felfogás szerint jogtalan nyereségre tesznek szert, mert vagy az anyagot kapják olcsóbban, mintha a vásáron veszik, vagy az erre jogosított bányaművelőket károsítják meg. Ez a tiltott üzérkedés, úgylátszik, nyereséges vállalkozás volt, mert csak így lehetséges, hogy oly tekintélyes egyéniség, mint egy káplán vagy egy kamaragróf foglalkozott vele. A 16. század végén Fischer főpap Dubovszky tót káplánt gúnyosan vend szatócsnak nevezte, mert felesége 2—3 szekér mézet összevásárolt és több helyen méh sört mért ki. Súlyosbító körülmény volt, hogy míg mások az árut 12 dénárjával vesztegetik, ő addig várt, míg az ára 25 dénárra emelkedett. A 17. század első felében a gazdag Limpacher kamaragrófné szintén ily módon iparkodott busás nyereségre szert tenni. (Sobó, 102., 103.) 795. 1560. I. Ferdinánd Aicholtz Jánost (szül. Bécsben 1520., meghalt 158S-ban) a bécsi orvosi kar egyik jeles tagját, dékánját, majd később rektorát fölmenti az egyetem dékáni tisztétől, hogy idejét kizárólag Nádasdy Tamás nádor gyógyítására fordíthassa, amire egyenesen a császár szólította fel a hírneves orvost. Aicholtz volt az, ki kieszközölte, hogy Löbschütz (Löbschitz) Benjamin munkája: „Underricht für die hungerisch Krankheit und kindtspladern“, melytől némelyek az orvosi tekintély kisebbítését féltették, 1575-ben kinyomatni rendeltetett s még ugyanebben az évben (Bécsben) meg is jelent. (Hartl és Schrauf: Nachtr. z. III. Baude v. Aschbach’s Gesch. d. wiener Univ., 1893., I—II. Abtlg.) Az utóbbi mun- Kát Linzbauer is idézi, de a szerzőt nem ismeri. — Aicholtz (Eichholtz) neve gyakran előfordul a Nádasdy-levelekben is. Életéről, működéséről lásd: Acta Vindob., IV. 19. stb.; Aschbach, III. 396. (tárgymutató); J. Fischer: Gesch. d. Geburtshilfe in Wien (a tárgy- és névmutatóban); Virchow—Hirsch: Jahresber. 1908. I. 343. stb. 796. 1560. Blandrata életéhez. — Petrescu G. Z. abban a rumén nyelvű értekezésében, melyben azt igyekszik eldönteni, hogy Lapusnán Sándor akarta-e megmérgezni Heraklidest vagy fordítva: az utóbbi nézeten van s azt állítja, hogy Heraklides segítőtársa a mérgezési kísérletben Blandrata lett volna, ki a kísérlet meghiúsulása után Konstantinápolyba menekült s ott állítólag mohammedánná lett! (Mitteilungen, 29. kötet, 136. füzet, 1930., 115.)
