Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
A húslátók
A húslátók Régi mese, hogy a mi őseink nyers hússal éltek. Már a régi német krónikások szorgalmasan terjesztették azt a hírünket, hogy a magyarok nyereg alatt puhították a lóhúst s azután megették. Hogy régi elődeink nem vetették meg a lóhúst, az kétségtelen, hiszen Anonymus is említi, hogy „pogánymódra“ kövér lovat áldoztak s aztán megették a húsát. Ezt bizonyítja (régészeink szerint) az is, hogy az ősi magyar sírokban nem mindig találunk egész lovakat, hanem csak egyes lócsontokat: úgy látszik, hogy a szegényebbek a halotti tor alkalmával takarékoskodtak a lópecsenyével s csak egyes szerveket dobáltak be a sírba. Ami azonban a nyers lóhús evését illeti, ez kétségtelenül értelmetlen vagy gonoszkodó ráfogás, pedig még oly kiváló történetírónk is, mint Pauler Gyula, beugrott a német forrásoknak, mikor azt írja, hogy a magyaroknak megvolt az az „utálatos szokásuk, hogy nyers húst ettek, melyet csak a nyereg alatt puhítottak meg“. Aki ismeri a finnyás magyar parasztot, ki hófehér kenyeret (jóformán kalácsot) eszik és sok mindentől, amit mi, szegény nagyvárosiak, fogyasztani vagyunk kénytelenek, undorral fordul el: az ugyan nem fogja elhinni, hogy ennek a parasztnak az őse, az országokat hódító, más szabású lett volna. Igenis, vittek magukkal húst, még pedig megsózott, jól kiszárított, porrá dörzsölt húst (a mai konzervek nem rothadó s nem penészedé ősét), abban a tarisznyában, mely a kis üsttel együtt a nyereg kápáján lógott. Ha hosszabb kirándulásaik közben megéheztek s vízre akadtak valahol, a szárított húsport forró vízbe dobták s kész volt a friss húsleves vagy a finom extractum carnis, mely mindenesetre sokkal jobb ízű eleség lehetett, mint az a Liebig-féle kivonat, melyet riasztó példaként előadásaimon hallgatóimnak szoktam ad oculos és ad nares demonstrálni. A régi magyar harcosokkal nem történhetett meg, hogy „elvágták mögöttük a hadtápvonalat“, vagy a nagy sárban megakadt az eleség „utánpótlása“ (v. ö. Valjevo, 1914) és nem volt mit enni. A tarisznyás-húst még ma is ösmeri itt-ott népünk s magával viszi, ha hosszabb útra indul. A székelyek ma is azt mondják, hogy „bétarisznyáltak s elmentek az erdőbe“, vagyis mindenféle elemózsiával töltötték meg a tarisznyájukat, mielőtt a hegyekbe indultak. A tarisznyás hús révén születhetett meg a német szerzetesek ostoba följegyzése. He más magyarázata is akad. Egy német utazó (F. von Schwarz) írja, hogy a középázsiai népeknél ma is megvan az a szokás, hogy útközben, a fölnyergelés előtt, a ló hátának nyargalástól feltört sebeire (miután azokat sósvizzel kimosták) vékony nyershússzeleteket raknak, hogy a lónak ne fájjon annyira a sebe, mikor a nyerget vagy szerszámot reá helyezik. Schwarz maga is alkalmazta ezt a módszert s fölötte célszerűnek találta; végül ő is úgy véli, hogy valószínűleg ez a metódus (melyet ma is használ a magyar nép, illetőleg a
