Lenhossék Mihály dr.: Az ember anatomiája 2. (Budapest, 1923)

Táplálókészülék - A fogak

45van, felül három (két buccalis s egy lingualis), alul kettő (me- sialis és distalis). A felső és alsó zápfogak még abban különböznek egymástól, hogy amazok rágófelszíne rhombus- vagy ellipsisalakú, emezeké inkább négyzetalakú, továbbá, hogy alul mindegyik fog rágófelszínén eggyel több gumó van, mint felül (alul ó, 4, 4, felül 4, 3, 3).

A zápfogak közül az 1. szokott a legerősebb lenni, a 2. már gyengébb s a 3., a bölcseségfog, a leggyengébb. Ez utóbbi az emberen nagyon hajlandó a csökevényes fejlődésre, különösen a felső. Olykor tökéletlen csapfog helyettesíti s nem ritkán (13.5%-ban) teljesen hiányzik az egyik vagy másik, vagy akár mind a négy 3. zápfog ; gyakoribb eset, hogy e fog megvan ugyan, s ki is bujt az állkapocsból, de csak tökéletlenül, úgy hogy a felső és alsó fog nem éri el egymást s így nem tudja rendeltetését teljesíteni. Ezzel szemben előfordul az az eset, hogy 4. zápfog fejlődik ki, vagy csak csökevényes alakban, vagy rendes fog alakjában. E ritka rendellenességet főkép nagy állkapcsú és tág . szájüregű egyéneken észlelték. Sokkal gyakoribb ilyen „hypermolaris fog“ az anthropoid majmokon ; az orangon Selenka szerint 20%-ban, a gorillán 8%-ban fordul elő.

Valamennyi /zápfog kissé rézsútosan illeszkedik az állkapocsba, amennyiben gyökércsúcsa hátrább áll, mint rágófelszíne. Az alsó zápfogak koronái erősebbek, szélesebbek, mint a felsőkéi, viszont felül a gyökerek erősebbek és hosszabbak : súly szerint a felsők valamivel túlszárnyalják az alsókat.

«) A felső első zápfog rágóleiszíne rhombus-idomú, a rhombus hossztengelye ferdén bucco-mesialfelől linguo-distal- felé halad. A rhombus azonban szabálytalan alakú, inkább rhomboid. A négy rágó-gumó közül kettő buccalis, kettő lingualis helyzetű. Az előbbiek kb. egyforma erősek (a mesialis va lami kevéssel erősebb lehet a másiknál), ellenben a két nyelv- felőli gumó közt nagy különbség van : a mesialis erős, széles, ez a legerősebb gumó, s azért archiconus-nak nevezhető, a distalis ellenben gyenge, jelentéktelen, ez a híjpoconus. A kél utóbbi gumót jellegzetes rézsútos barázda, sulcus obliquus, választja el egymástól, mely a hátulsó felszín felől bemetszve a rágófelszín közepén a kis fovea distalisban végződik ; ez a fove<( mesialistól sekélyebb hellyel különül el. A hypoconus néha erő sebb a rendesnél, majdnem olyan erős, mint az archiconus, ritka esetekben ellenkezőleg feltűnően satnya vagy egészen hiányzik.

A korona buccalis felszíne négyzet alakú, domború oldalszélekkel ; a nyak felé keskenyedik s alul két csipkével végző-