Lenhossék Mihály dr.: Az ember anatomiája 1. (Budapest, 1922)
Csontvázrendszer
27 ziink. A csont ezáltal térfogatában, vastagságában növekszik. E növekedés a csonthártya legbelső rétegében levő osteoblast-sej- tekhez fűződik. A növekedésnek ezt a módját már 1742- ben megállapította kísérletileg Duhamel francia tudós. Ezüst gyűrűt helyezett újszülött kísérleti állatok növekedő csontjának középrésze köré az izmok alatt, s bizonyos idő múlva leölve az állatot, megállapította, hogy a gyűrűre csontállomány rakódott reá. Még meggyőzőbbek azok a tapasztalatok, amelyeket ugyancsak Duhamel krappetetéssel állapított meg kísérleti állatain, s amelyeket különösen Kölliker (1872) ismételt meg nagyobb arányokban. Ez a krapp egy vörös növényi festék : a rubia tinctorum porrá tört gyökere. Ha a növekvő állatot krappal etetjük, az etetés ideje alatt fejlődő csontrészek vörösek lesznek. Duhamel azt találta, hogy ha a fiatal állatot felváltva etette krappal és krappmentes táplálékkal, a csont középdarabjának átmetszetén, a felszín közelében körkörösen váltakozó vörös és fehér vonalak voltak észlelhetők, jeléül, hogy a csont a csonthártya felől való reárakódás által, tehát tisztán appositionalis úton vastagszik a fejlődés során. A hosszú végtagcsontok hossznövekedése is főkép ilyen módon, appositio útján megy végbe, de nem a csonthártya részéről, hanem olyképen, hogy a diaphysist az epiphysistől elválasztó porcogólemez a diaphysis felé. állandóan elcsonlosodik az enchondralis csontosodás módjára, miáltal a középdarab fokozatosan hosszabb lesz. Ily módon az epiphysislemez csakhamar elhasználódnék, ha porcogója az elcsontosodással párhuzamosan állandóan nem szaporodnék a perichondrium részéről ; így a porcogó, bár látszólag hosszabb időn keresztül a régi marad, mindig új képződménnyé alakul át. Kisebb jelentőséget kell tulajdonítanunk a csontok belső, interstitialis vagy intussusceptio által történő növekedésének. A szerzők igen nagy része egyáltalában tagadja ennek az előfordulását. Azonban több körülmény szól amellett, hogy bizonyos fokig ezzel is számolnunk kell. A csontok szövettani vizsgálatakor a csont belső szerkezetében lépten-nyomon találkozunk egyfelől kisebb-nagyobb fokban felszívódott specialis lemez- rendszerek roncsaival, másfelől pedig a Havers-csatornák köré lerakodott, újonnan képzett, regenerált lemezrendszerekkel. Ez utóbbiak Ebner felfedezése szerint könnyen felismerhatők arról, hogy bizonyos festésekkel (pl. kongóvörössel) erősebben színe- ződnek. Ebből azt látjuk tehát, hogy a csont sem passzív, élettelen állomány, hanem hogy a belsejében felszívódási és újjákép-
