Kellner Dániel dr.: A Nobel-dijas orvosok élete és munkássága (Budapest, 1939)
1906 Golgi és Cajal: Az idegrendszer szerkezete
66 : rezte és egybefoglalta az eddigi ismereteket is és a szétszórt adatokat szerves egységgé formálta. Cajal emberi profiljáról és tudományos egyéniségéről örök dokumentumot állított egyik munkájában. A „Tudományos kutatásra vezérlő kalauz“ hatalmas buzdítás az orvosok számára, amelyben sok jó tanács, leszűrt élettapasztalat és életbölcsesség mellett, amelyből tanárok és tanítványok egyaránt tanulhatnak, azt az alapgondolatot emeli ki, hogy nem mindig a veleszületett zsenialitás a döntő, hanem: „hogy mindenki, aki erősen akarja. 6aját agyvelejének szobrásza lehet“ és hogy a szerényebb képességű is gazdag terméshez juthat a sovány, de jól művelt föld mintájára. Sok érdekes példával világítja meg a kutatók különböző típusait és az egész könyvön átvonuló lelkes, buzdító hang a tudomány szeretetét sugározza. A sorok mögött ott látjuk Cajal szimpatikus emberi alakját, aki nem elégszik meg az általa felfedezett tényeknek az utókorral való közlésével, hanem megkísérli a lehetetlent és saját lelki világát is embertársainak szeretné ajándékozni. Golgi és Ramon Y Cajal, akik munkájuk elismerésének együtt örvendhettek Stocholmban a Nobel-ünnepségen, egész életükön át is fegyvertársai voltak egymásnak egy eszmei harcban, amely az un. neuron-tan körül forgott. Vitás és még ma is vitatott két felfogás állott és áll még bizonyos szempontból egymással szemben. A tudósok egyik csoportja, amelyhez Bidder, Kupfer, Waldeyer, Kölliker, Golgi és Cajal, a mi Lenhossék és Schaffer profeszorunk és sok más kiválóság tartozik, úgy vélik és pedig nemcsak szövettani képek, hanem klinikai megállapítások alapján is, hogy az idegsejt nyúlványaival egyetlen egységet alkot és más idegsejtekkel csupán érintkezésben áll, míg a másik csoport, amelynek főképviselője a kőnigsbergi Bethe és a magyar Apáthy volt, úgy véli, hogy a finom kis idegrostocs- kák végnélkül egybefolyva hálózzák be az egész szervezetet. E kérdés megvitatása nem lehet e fejezet hivatása és csak azért tértünk ki rá, mert örömmel tapasztalhattuk, hogy úgy Golgi, mint Caial Nobel előadásaikban is mennyi megbecsüléssel hivatkoznak
