Herzog Ferenc dr. (szerk.): A belorvostan tankönyve 1. (Budapest, 1929)

Előszó az L kiadáshoz*

Amikor munkatársaimmal együtt a t. kiadócég felszólítására vállalkoztunk a kiszabott kereten belül maradó s a gyakorlati tanulás céljának rendelt belorvosiam tankönyv megírására, nem csekély nehézségek kerültek vállalkozásunk útjába. Nehéz volt röviden írni, betartani a külső körülmények szabta határt, amikor a belorvosían nemcsak a betegségek megfigyelése körül gazdagodott nagy kincsekkel, hanem e tudománynak a íeoretikai szakokkal való összefüggése még szorosabbá is vált. Az anatómia, az élettan, a kórtan ma már nemcsak előtanulmánya a belorvostan- nak, hanem ez amazokkal oly annyira össze is forrott, hogy a legtöbb betegség megismerése, gyógyítási törekvéseink kiszabása ezen tudományok módszerének folytonos alkalmazása nélkül el sem gondolható. A belklinika feladatává válik ezeknek a többnyire csak állatokon vagy teoretikai alapon művelt tudományszakoknak az emberre való alkalmazása és átdolgozása. Mindezekből a kellő mértéket betartani talán első kidolgozásra nem is sikerülhet s ahhoz, hogy tankönyv igazán jóvá váljék — a külföldi irodalom bizonyítja ezt legjobban — meg-megűjuló kiadások szükségesek.

Nem csekélyebb gondot okozott a nyelvezet. Csaknem paradox, hogy éppen a javításra való törekvésünk okozta a legnagyobb nehézséget. Csak az láthatja, hogy mennyire fejletlen tudományos irodalmi nyelvünk s hogy mennyi helytelen, magyartalan kifejezés, szófűzés, mondatszerkesztés kapott lábra szakirodalmunkban, aki a nyelv természetes tulajdonságait megvédeni akarja. Nem az a baj, mintha nyelvünk nem volna alkalmas minden gondolat pontos kifejezésére, hanem az, hogy elődeink nagy sietségükben pótolni akarva a mulasztottat, olyan kifejezéseket alkottak s hoztak forgalomba, melyek a nyelv természetével ellenkeznek. Sajnos, nyelvünkkel úgy vagyunk, mint sok más egyébbel, a legjobb szándék megbénul sokak közömbössége miatt. Távol áll tőlem, hogy mindenkire rákényszeríteni akarjam azokat az elveket, amelyeket a