Hőgyes Endre dr.: Emlékkönyv a Budapesti Királyi Magyar Tudomány Egyetem Orvosi Karának multjáról és jelenéről (Budapest, 1896)
Harmadik könyv. A budapesti kir. magy. tud. egyetem orvosi kara a milleniumkor 1895/6-ban - Első fejezet. Az orvosi kar szervezete és személyzete 1895/6-ban
gyanánt kezelünk, Kovács József tanár 25 éves tanári működésének emlékére. Ezekben ismertettem a segélyezés módját; e segélyek csupán jó előmeneteld, szegénysorsú medikusoknak adhatók ki, és erre nézve a választmány többsége dönt. Fájdalom, egyletünk még ma sincs abban a helyzetben, hogy a folyamodók mindegyikének eleget tegyen, és gyakran kénytelen pénzhiány miatt nem egy reá szorulót kérelmével elutasítani. Hogy ez igen gyakran elő ne forduljon, mindent elkövetünk az egylet tőkéjének gyarapítására, de ez legnagyobb buzgalmunk mellett is csak nagyon lassan halad előre. Ama lelkesedés, melylyel az egész ország orvosi kara az egyletet alapításakor és első éveiben támogatta, mindinkább csökkent és mind kevesebb lesz azok száma, kik adományaikkal hozzájárulnak czélunk eléréséhez. A pesti hazai takarékpénztár, az egyetemi tanács, Mészáros Károly ár. és mélyen tisztelt tanáraink azok, kiknek évenkénti nagyobb adományaival növekedik tőkénk. Más jóltevöink neveivel már ritkábban találkozunk egyletünk évkönyveiben. De azért él bennünk a remény, hogy kitartással, komoly akarattal, e téren is prosperálni fogunk és hogy, a mint újabban székesfővárosi tanácsunk is jóltevöink közé állt be, úgy mások is megemlékezve rólunk, szaporítani fogják azok sorát, kikre mindig hálásan fog visszaemlékezni a medikus ifjúság. Az önképzés ügyéről, fájdalom, most is csak kevés följegyezni valóm van. Önképzö-ügyünk évröl-évre pang és kevés eredményt tudunk felmutatni. Ennek több okát találjuk és be kell ismernünk, hogy ez okok egy része tényleg nem a hallgatóság hibája, mig viszont vannak olyanok is, melyeknek megszüntetése egyedül csak rajtunk múlik. Mert tény az, hogy egy kötelességeinek lelkiismeretesen megfelelni akaró orvostanhallgatónak valamit dolgozni, önállóan búvárkodni, igen bajosan lehet, mikor egész nap előadásokkal, klinikai látogatásokkal, laboratóriumi gyakorlatokkal van nemcsak elfoglalva, de túlterhelve és mikor ily viszonyok között a napközben tapasztaltak átismétlésére csak estéi, esetleg éjszakáinak egy része marad szabadon. Az a hallgató, ki ambitiójának, nemes intentiójának engedve, valamely kedvencz tárgyában dolgozgatni akar — a melylyel igy önképzésünket előmozdíthatná —, az a hallgató bizonyára kénytelen egyebütt, talán akarata ellenére is, mulasztani. Hiányzik az idő, mely szükséges lenne arra, hogy a medikus is produkáljon valamit, hogy az önképzésnek is szentelhessen egy pár órát. Ha azonban lennének is egyesek, kik talán valami munka megkészítésére tanulmányaikból lopnának egy kis időt, ezek közül is nem egyet vissza tart az a tudat, hogy mily gyengén lesz fáradságos munkájuk, felolvasásuk díjazva. És itt ismét eljutottam oda, hogy egyletünk tőkéjének gyarapítását minél hathatósabban kell előmozdítani. Kevés lévén a kamatunk, sok a segélyezendő, keveset fordíthatunk felolvasásaink díjazására. De önképzésünk pangásának egyik oka magunkban is rejlik: mert még ha lenne is valakinek kitartása egy munka elkészítésére, midőn ennek felolvasására kerül a sor, elkedvetlenedik, látván a részvétlenséget, az üres padokat, látván, hogy a hallgatók zöme mit sem törődik e felolvasásokkal és hogy néhány ORVOSTANHALLGATÓK SEGÉLYZŐ- ÉS ÖNKÉPZŐ-EGYLETE.
