Hoitsy Pál: A nagy természet s a kicsiny ember (Budapest, 1883)

Hulló csillagok

alakjában fognak egy idegen világtest fölületére aláesni . . .

Világok vesznek, világok lesznek.

A fényes tünemény, a hulló csillag, mely széppé teszi derűit éjszakáinknak egét, tanúja a világok veszéseinek és levésének. Maga is sokszor képezett már talán a világok eleiében egy alkotó elemet. Aztán dicsőségének vége szakadt. Az égbolt hideg éjszakájában bolyongott millió é3 millió esztendeig, elhagyatva, észrevétlenül. Végűi megkapta egy hatalmas vágy,, a mi földünkre szálkám alá. Ellenállhatatlan erővel röpül felé. A lég tisztító tüzében dicsősége egy pillanatra felragyog — aztán megsemmisül. Lehull a föld göröngye közé, hogy azzal közös életet folytasson tovább, vagy megég még a levegőben, légies alakot vesz fel előbb, s úgy kerül alá. Itt fog élni néhány millió esztendeig — de az az ő életében csak egy röpke perez, csak egy pillanat.