Hoitsy Pál: A nagy természet s a kicsiny ember (Budapest, 1883)
Örök mozgás
rétegeit elliordják folyók iszapja gyanánt a távol tengerekbe, néhány évezred alatt magukkal viszik a felettök fekvő egész földet, s ismét felszínre kerülnek ezek az elporlott maradványok. Es kezdik újra az életet, a mozgás újra érvényesíti a maga jogát. A növények gyökerein, mint valami csatornákon át jutnak a felszínre, nagy gyorsasággal vándorolnak sejtből sejtbe, az egyik a növény szép zöld színét adja, a másik a virág keikének tarka színeit, vagy a szerte áradó illatot. Ki tudja, valaha talán egy szűkkeblű zsémbelő epéjét alkották, a rózsapírt egy fejlődő leányka orczáin, vagy egy kaczérnak szemvillogásában lobogtatták a csalfa tüzet? l)e a növényekbe került anyag legkevésbbé sincsen nyugalomban. Örökös mozgás tartja izgalomban. A virág vagy a fa minden alkotó része folyton változik. Minden egyes levél úgy működik, mint valamely tüdő, mely beszívja magába a levegőt, felhasználja a táplálkozására szükséges alkatrészeket, s a többit ismét kileheli. A mellett a legnagyobb szabású működések mennek végbe. .A mit az ember vegykonyhájában csak a legnagyobb erőlködéssel, hatalmas elektromos áram segítségül vétele, vagy nagymennyiségű meleg kifejtése mellett képes keresztülvinni, azt a növény elvégzi önmagától, csöndesen, alig észrevehetőn. Elválasztja a víz két alkotó elemét, az