Farkaslaki Hints Elek dr.: Az őskori és ókori orvostudomány (Budapest, 1939)
II. rész. Az ókori orvostudomány - A rómaiak orvostudománya
218 GALENOS KŐVETŐI. Specialisták. Szemészet. Elmebaj. ben visszakerült Európába, hogy mi módon, azt a középkorban fogjuk látni. Celsus, Soranos és Galenos a római birodalom ezen három kimagasló orvosa 1500 évig élte túl korát. A XVIII. századig az ő műveik szolgáltak forrásúi az orvostudománynak. Közülük is kimagaslott Galenos, akinek a középkorban és az újkor kezdetén oly nagy tekintélye volt, hogy a felavatandó orvosok esküt tettek arra, hogy Galenos tanai szerint fognak gyógyítani. Rómában az orvosok specializálódása már a Kr. utáni időkben megindult. A II. században az orvosok már csak speciális kérdésekkel foglalkoztak, a III. században a specializálódás any- nyira fokozódott, hogy egyik orvos pl. csak fisztulával, a másik aranyérrel, egyesek a foggal, mások a szem betegségeivel, ismét mások a hólyag betegségeivel foglalkoztak és már alig akadt, aki általános orvoslással kereste volna kenyerét. Az orvostudománynak ez a felaprózódása mindinkább arra vezetett, hogy az orvosok szűk működési körükben csak mesteremberekké váltak és csak kevesen akadtak, akik időnként az egész orvostudományra kiterjesztették figyelmüket. A legrosszabb volt a helyzet a vándorló kalandor specialistáknál, akik hiányos orvosi tudásuk miatt sok bajt okoztak. A színhelyről való eltűnésük tudatában merészségükben nem ismertek határt és garázdálkodtak pacienseik egészségével. A szemészet kérdéseivel az ókori rómaiak nem sokat foglalkoztak. Kezelték a gyulladásokat, sérüléseket. Hályogkivonó műtéteket is végeztek. Végre Galenos korában lépett fel a marseillesi iskola tanítványa Demosthenes Philaletes, aki ocp^al^Ly.óö című könyvében a szem megbetegedéseit tárgyalta. E munkát évszázadokon keresztül használták forrásmunkául, úgy az ókorban, mint az araboknál, később a nyugateurópai népeknél, A rómaiak az ősi időbken az elmebetegséget úgy fogták fel, mint a rossz szellemek megszállását. Szelleműző szerekkel, templomi alvásokkal és a sybillák szuggerálásával igyekeztek gyógyítani. A későbbi időkben az elmebajok megítélésében a görög orvosi felfogások érvényesültek. Lucretius Carus volt az első római orvos, aki az elme „élettanával“, az álmokkal szenzációkkal foglalkozott elméleti alapon .Celsus már behatóan írt a félelmi állapotokról és a mánia kezeléséről. „De tribus insaniae generibus“ című munkájában igyekezett megfejteni a lelki bajok okát, amelyek közül sok esetet említett meg. Soranos, majd Celius Aurelianus elkülönítették az elmebetegeket, tiltakoztak az addigi „korbács-kezelés“ ellen. A gyógyítást vérlebocsájtás és fénykezelés útján kívánták elérni. Thessalos a metaszinkrizis megalapítója higany, arany, réz, foszfor, antimon stb. sók adagolásával törekedett a szervezet anyagcseréjének megváltoztatására, az életnedvek egyensúlyba hozatalára. Aretaios, az ókor egyik legintuitívebb elméje észrevette, hogy a színek is hatnak a lelki működésre. Könyvében írt a falak színének az elmebetegekre való hatásáról. A melancholiásokat úgy írta le, ahogy
