Farkaslaki Hints Elek dr.: Az orvostudomány fejlődése az emberiség művelődésében 2. (Budapest, 1939)
II. rész. Az Izlám vallású népek (arabok) orvostudománya Kr. u. 600-1500-ig - Az Izlám népek orvostudománya - Belgyógyászata, sebészete
64 A XII. SZÁZAD ARAB ORVOSTUDOMÁNYA. Kasvini. Szemé' szét. Haitam. Halifa. meg könyvét Abdellatif Egyiptom állatairól saját megfigyelései alapján. Rámutatott arra, hogy művi meleg hatására is kikelnek a tojások. Muhammed El Damirri az állatok életmódjáról értekezett oly alaposan, hogy Pliniussal hasonlították össze. Kasvini ,,Az élet csodái“ címen írta meg hatalmas munkáját, amelyben rámutatott arra, hogy a magasabbrendű állatok az alacsonyabb- rendüekből jöttek létre fejlődés útján. A többek között megemlékezett az orángutángról is, amelyről megjegyezte, hogy emberi tulajdonságokkal rendelkezik. A fentiekből kitűnik, hogy az arab természettudomány renaissance-át kezdte élni, amikor a vallási türelmetlenség ennek az irányzatnak véget vetett és a tudósok nagyrészét elüldözte. Amennyit ez a körülmény az arab orvos- tudománynak ártott, ugyanannyit használt a nyugati népek természettudományi fejlődésének, amely intenzívebb előhaladását épen az oda menekült arab tudósoknak köszönhette. Ha az arab orvostudomány lényegén és fejlődésén végigtekintünk, feltűnik, hogy se anatómiával, se élettannal, sem pedig kórbonctannal nem foglalkoztak. így az arab orvosok nem rendelkeztek azokkal az alapismeretekkel, amelyek az orvostudomány továbbépítésére feltétlenül szükségesek lettek volna. Ezek hiányában tulajdonképen a betegágynál tett megfigyelések, a logikai következtetések állottak rendelkezésükre amellett az elméleti tudás mellett, amelyet az anatómiából és élettanból Ga- lenos műveiből merítettek. Ezt tekintetbe véve, csodálatos, hogy mégis mily magas fokra emelték az orvostudományt, elsősorban a belgyógyászatot. Könnyű elgondolni, hogy ha boncolásokkal, viviszekcíókkal, élettani kísérletekkel (amelyre az alkémia bő lehetőséget nyújtott) jobban megismeiték volna az ember szervezetét és életműködését, továbbá ha a betegségnél észlelt kórbonctani elváltozásokat a meghalt betegeken vizsgálhatták volna, úgy az orvostudomány félezred évvel hamarább jutott volna el arra a fejlődési fokra, amely annyival később következett be. Amint az ókorban Egyiptomban, úgy a középkorban az arab birodalomban nagy szerepet játszottak a szem megbetegedései. A régebbi időben, így a X. század elején Isaac Judeus, „Orvosi kalauzáéban már elég behatóan foglalkozott a szembetegségekkel. Az 1000 utáni években Ali Ben írta meg az arab szemészetet, Galenos, Demosthenes és Hunain munkái alapján. A XI. század orvosai közül Avicenna, Tabari és mások foglalkoztak e szakmával. Ezeknél sokkal nagyobb jelentőségű volt Ál Haitam basraí fizikus kitűnő könyve, melyben korát meghaladó módon tárgyalta a látás optikáját. Sajnos, hogy korának számos szemésze közül senki sem értékelte e munkát. A XII. században Al- Mausilí már a szembetegségek konzervatív kezelésén kívül nagy súlyt helyezett az operativ beavatkozásra. A XIII. században Halifa írt értékes szemészeti könyvet a szemészeti műszerek ábrázolásával. 1296-ban Salah Ibn Jussuf adta ki szemészeti könyvét, mely a középkorban hosszú ideig volt irányadó.
