Győry Tibor, nádudvari: Az orvostudományi kar története 1770-1935 (Budapest, 1936)
V. rész. A II. Ratio Educationistól (1806) 1814 márciusáig
TANSZÉKBETÖLTÉS MÓDJA. 249 szék. A pályázatok záros határidő mellett a helytartótanácshoz voltak beterjesztendők, ahonnan véleményezés és jelentés- tétel végett az egyetemi magistratushoz küldettek meg, amely a facultás szakvéleményét is természetszerűleg kikérni tartozott. Ezután került sor bizonyos esetekben a jelöltek vizsgáztatására. Végül a szabályosan kiválasztott legkiválóbb jelöltek az uralkodó előtt kinevezésre javaslatba hozattak. Ez a kiválasztás a következő elvek szerint történt: Elsőbbséggel bírtak azok, akik nemcsak közelismerés mellett már betöltötték valamely hasonló tanszéket, hanem kiadott tudományos munkáik révén is kitűntek s mindkét körülményről elegendő bizonyítékokat mutattak be. Ezek után azok vétettek számba, akik bár még nem bocsátottak közre semmiféle munkálatot, a tanítás terén azonban különös méltánylásban részesültek s ezt hiteltérdemlően igazolni tudták. Harmad- sorban következtek azok, akik a tanítás terén ugyan még nem működtek, de rátermettségüknek és kiadott munkáikkal képzettségüknek bizonyítékait szolgáltatták. Akik végül sem a tanítással, sem a megbíráltatásukat lehetővé tevő más módon még nem tűntek ki, a kitűzött időben az egyetemen megjelentek, hogy a szóbanlevő tanszakból megvizsgáltassanak s amennyiben a vizsga alapján nem nyernék el az illető tanszéket, a vizsga mégis arra szolgáljon, hogy a jövőben új folyamodás esetén, annak az egyetem által kiadandó tanúsítványára hivatkozhassanak. Ha pedig a bírálók az itt előírt szabályoktól eltérni helyesnek látnák, nehogy ez pártoskodásnak tűnhessék, sorolják fel s fejtsék ki mindazon okokat, amelyek őket az eltérő véleményadásra késztették; e nélkül a rendet megbolygatni a jelöltek ajánlása körül senkinek sem szabad, nehogy olybá tűnhessék, „mintha nem annyira embereket keresnének a hivatalok, mint inkább hivatalokat az emberek számára“. A Ratio külön is megemlékezik azokról az eszközökről és serkentésekről, melyekkel értékes egyéneket remélt a tudományos foglalkozások részére megnyerni, ami nem volt könnyű feladat, főleg az orvosi karon. A Ratio idejében a magyar s főleg a nemesi ifjúság a katonaság, a vármegye, a kormányzati és az igazságszolgáltatási hivatalok felé törekedett; a tudományos pálya s a tanító hivatás még a művészi pályáknál is kevesebbe-