Győry Tibor dr.: Budapest orvosi utmutatója. XVI. Nemzetközi Orvosi Congressus tagjai számára (Budapest, 1909)

Első rész - 6. Csatornázás

szer létesítése már 1869 óta foglalkoztatta a fővárost; a végleges tervek azonban csak 1891-ben hagyattak jóvá.

Ezen csatorna-tervezetnél az általános csatorna-rendszer, tehát az összes szennyvizek le- csapolása fogadtatott el; a balparti részek le- csapolására a vízszedő területek két részre: az alacsony és a magasan fekvő területre osztattak. Az alacsonyan fekvő terület vizeinek levezetésére épült a dunaparti gyűjtőcsatorna, mely 275.000 lélek után a csapadékvízzel együtt mp.- ként 13m3 vizet vezethet le és a nagykörúti gyűjtőcsatorna, mely 320.000 lakó után és csapadékvizekkel együtt 14 m3 vizet vezet le. A két főgyűjtő tartalmát a Boráros-téren magába veszi a közös főgyűjtő, melynek átmérője köralakú szelvény mellett 4-48 m.; a félkör szelvény alatt 1-1 m. magas ívalakii oldalfal két oldalon 0‘96 m széles padkán nyugszanak, mely padkák között van a szennyes vizek levezetésére szolgáló 2’6 m. széles és 1 m. mély folyóka; a gyűjtőcsatorna alapja betonból készült, a folyóka feneke keramit-téglával van burkolva. Egész hossza 1570 m. A dunaparti főgyűjtő a Viktória malom- tól a Boráros-térig 5.550 m. hosszú: belső átmérője alsó részében 3*72 m., mely felfelé erősen csökken. Hat vészkiömlője van, melyen át a záporok vize a Duna alacsonyabb vízállásaikor