Freud, S. dr.: Pszichoanalizis (Budapest, 1915)
62 nyilvánúl, könnyen arra csábít, hogy annak mind mész- szebb menő átszellemítésével mind nagyobb művelődési eredményeket igyekezzünk elérni. De aminthogy számolnunk kell azzal, hogy a gépeinknél felhasznált hőmennyiségnek legfeljebb egy töredékét változtathatjuk át erőművi munkává, úgy arról a törekvésről is le kellene mondanunk, hogy a nemi ösztön energiamennyiségének egészét eltereljük eredeti céljaitól. Ez nem is sikerülhet nekünk, mert a nemiség túl- ságba vitt megszorítása szükségképen maga után vonja a rablógazdálkodás káros következményeit. Nem tudom, nem vennék-e merészségnek tőlem, ha egy intelemmel fejezném be előadásaimat. Ezért csak indirekt módon adok kifejezést egy meggyőződésemnek, olykép, hogy egy régi tréfás mesét mondok el, amelyből azután maguk vonhatják le a tanulságot. A német literaturában szerepel egy Schilda nevű városka, melynek lakóiról mindenféle ravaszságot regél a fáma. Egyebek közt azt mondják, hogy volt a schildai polgároknak egy lovuk, melynek erőbírásával nagyon meg voltak elégedve s csak az az egry kifogásuk volt ellene, hogy oly sok drága zabot fogyaszt. Elhatározták, hogy, kíméletesen bár, de leszoktatják erről a hibájáról, még pedig úgy, hogy mindennap egy pár szemmel kevesebbet adnak neki enni, amíg meg nem szokja. hogy az evéstől teljesen tartózkodjék. Egy darabig kitünően ment a dolog, úgy, hogy a ló már csak egy szem zabot kapott és másnap lett volna a napja, hogy végre minden koszt nélkül dolgozzék. De reggelre az engedetlen állat megdöglött; a schildai polgárok még ma sem értik, mi volt kimúlásának oka. Nekünk azonban legyen bátorságunk bevallani, hogy bizony az a szegény állat éhenhalt és hogyha a lónak lassanként az egész zabját elvesszük, nem kívánhatjuk, hogy még dolgozzon is. Köszönöm, hogy meghívtak s hogy figyelemmel hallgattak végig.
