Demkó Kálmán dr.: A magyar orvosi rend története tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végéig (Budapest, 1894)
I. Őskori gyógyászatunk
55 dula Paradiczomba, be nem mehete Paradiczom kapujába, lába megbotlék, lába megczokék (megcsuklékr), csont mene ki helyéről, velő mene ki helyéről vér mene ki helyéről, Urunk Isten lefüggeszté az ő áldott szent fejét, szíve szomorodék, kedve könyörödék. Azt meg- látá az ő szent anyja . . . (stb. az eset elbeszélve, mint a fejfájásnál). . . . Hogy ezt halla az ő szent anyja Mária. Ne ijedj én áldott szent fiam, én az én szent kezemmel megfogom szent szamaradnak lábát, szent szájamból szent igét reá mondom, szent lehelletemet reá lehelem, csont megyen csonthoz, velő megyen ve- lőhez, ér megyen érhez, in megyen inhoz, vér megyen vérhöz. En is e mai napon megfogtam az én bűnös kezemmel az embernek (avagy oktalannak = állatnak) lábát (vagy kezét), én is szent igét reá mondom, bűnös szájamból lehelletemet reá fúvóm, hogy helyekre menjenek«. A gyógyítás módját itt is magyarázza a ráolvasás szövege a »megfogtam . . . kezemmel az embernek lábát, kezét« szavakkal, csak azt nem teszi hozzá, — és helyére igazítottam. Csak a rálehelés szorul majd magyarázatra. Mennyire nem változtatott az idő az ilyen ráolvasáson, szembeszökővé lesz, ha mindjárt ide állítunk egy a XV-ik századból való, szintén a ficzamodás ellen használt ráolvasást: »Urunk Krisztus szamár hátán Jeruzsálembe ha ment (e. h. mikor ment,) szamara meg- sántult vala, azt meglátá boldog asszony, az szót mondta vala, fiam Jézus Krisztus, nam (e. h. lám) megsántult lovad, Krisztus hallá az szót, monda, Én édes szülém, anyám, megsántult, mert lába ki marjuk. Én édes fiam Jézus Krisztus parancsolok te szent híreddel és te akaratoddal, hogy az te lovad megvigassék«. Utána van írva »procul dubio«, azaz kétségen kívül használt. Ez
