Demkó Kálmán dr.: A magyar orvosi rend története tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végéig (Budapest, 1894)
I. Őskori gyógyászatunk
24 Ezekből látjuk, hogy az ősidők magyarjai testi bajaikat mindig az ember megrontására törekvő gonosz szellemeknek tulajdonították. Meg voltak arról győződve, hogy hozzájok intézett szavukat azok megértik és kéréseiket meghallgatják. Mutatják ezen elnevezések azt is, hogy közöttük a betegségeknek súlyos nemei uralkodtak, melyek ellen úgy védekezhettek legjobban, ha sikerűit az azokat okozó rossz szellemeket távol tartaniok, vagy ha a baj már meg volt, az okozókat elűzniök. A szellemvilág és az emberek nagy tömege közt az érintkezést őseinknél is a papok közvetítették. A hunok „attakam“-ja, az avarok „bokolabr“-ja, a magyarok „táltosa“ egyformán varázsló, bűvölő, jósló papot jelentenek,1) oly egyéneket, kik a szellemekkel érintkezve, ismerik azoknak akaratát s azt az emberekkel közölni képesek. A népmesékben a táltos mint ember és mint állat fordúl elő. Az előbbi rendesen a nagy tömegtől elvonúlva magányos erdők, mezők ölében él, hajlott korú aggastyán, minden bajban kész jó tanácsadó. Maga a megtestesült bölcseség. A másik fel- ismeretlenűl éldegél, ló alakjában — mint a görög mythoszok kentaurja, — míg egy-egy hősnek, nincsen szüksége szolgálatára. Ezt aztán híven szolgálja, ellátja jó tanácsokkal, elviszi a világ legrejtettebb helyeire, hogy az örökifjúság vizéhez, az életet visszaadó füvekhez juttassa azt. Mindkét esetben a természet elrejtett, csodákat tevő, gyógyító erőinek ismerőit látjuk bennök. Az ősidők gyógytörténetének szempontjából érdekesnek találom két kiváló tudósunkat meghallgatni, hogyan fejtegetik a régi magyaroknál az orvoslást kezelő táltosok, javasok, bűvölök, igézők, elnevezésének 1) Vámbéry: „A magyarok eredete*. 40, 41, 385.
