Demkó Kálmán dr.: A magyar orvosi rend története tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végéig (Budapest, 1894)
I. Őskori gyógyászatunk
21 A magyar nemzet, mint rokonai is általában, nomád életet élve nagy tiszteletben tartotta a természet tüneményeit. Az ég, melyből áradott a fény, mely dörgésével megreszketteté a földet, napjával, csillagaival, villámával, felhőivel, esőjével csodálatának, tiszteletének és részben imádatának tárgya volt. Az isten fogalmát azonusitá a minden létezők forrásául tekintett világossággal, fénynyel. Mindeneknek eredő okát, atyját tisztelte és imádta benne, neki mutatott be áldozatokat, tőle várta az áldást, tőle ellenségeinek romlását Erre mutatnak a magyar nyelvben az Isten tulajdonságainak jelzésére szolgáló szavak: lír, egy, élő, édes, jó, szerelmes, (szerető), bosszuló, boldog, teremtő, nagy, való, öreg. Ezen tulajdonságoknak felelnek meg tettei, melyek szerint: ad, segít, ment, őríz, haragszik, megbocsát, fizet, áld ver stb. Az isteni haragnak, csapásnak, verésnek következménye minden baj, különösen a nyomor, betegségek, halál. Innen erednek a betegségek és halál alkalmából a nép között rendes közmondások: „rá nehezedett isten keze“ ; „Isten keze van rajta“ „magához vette isten“; utolsó betegségnek isten az orvosa“ stb. Mind kifejezői ezek a néphitnek, mely szerint a testi szenvedések isteni akaratból erednek. A köznép által gyógyító szerekül használt növények közül számosnak elnevezése van isten nevével kapcsolatba hozva : istenfája = artemisia abrotanum ; isten haragja = gratiola repert.; isten kegyelme-fü = gratiola officinalis; isten lova farka — asparagus offic.; isten pohánkája = cisampelos parciva ; isten szakála = áron maculatum stb.1) Ellenségéül tekintette az isten jótéteményeit ellensúlyozni kívánó gonosz szellemet, az ördögöt. A természet különböző tüneményeit személyesítette *) Ipolyi: Magyar mythologia 6—17.
