Darvas Ferenc dr. - Magyary-Kossa Gyula dr.: Hazai gyógynövények. Termelésük, értékesítésük, hatásuk és orvosi használatuk (Budapest)
I. Rész. A hazai gyógynövények hatása és orvosi használata - 12. Hashajtók
172 Régebben az volt az orvosok hite, hogy hashajtók adásával eltávolíthatjuk a szervezetből a »rossz nedveket«, mintegy regenerálhatjuk, felfrissíthetjük velük az organizmust s így okoskodva derűre-borúra adták a hashajtókat. Voltaire-ről följegyezték, hogy (egészen fiatalkora óta) havonkint legalább nyolcszor használta a klistélyt s azonkívül jócskán fogyasztotta a hashajtókat is. A magyar bor és a vég- bélfecskendő volt a leghűségesebb ideálja. Ez a kettő végigkísérte egész életén. Mikor Angliában utazott, valahol fölfedezett egy javított kiadású klistélyt, melyről ismételve s a legnagyobb elragadtatással ír leveleiben. »Micsoda remek találmány ! — mondja — elfér a mellényzsebben és bármikor, bárhol használhatja az ember!« XIII. Lajos francia király egy év alatt 213 hashajtót vett be s 310 esetben vette igénybe az allövetfecskendőjét. A mi régi orvosaink is kelleténél gyakrabban küldötték az ő pácienseiket a kamaraszékre1 s ugyanezt tették a laikus módra doktorkodó családapák is. Zrínyi Dorica írja egyik levelében (1569), hogy majdnem meghalt a sok hashajtótól, mit az ura (Batthyány Boldizsár) adott be neki. Még rosszabbul járt a Bethlen Miklós kisleánya, kit a kolozsvári doktor, Tolnay uram, veszedelmes drasztikuma (földi tök, colocynthis) pár nap alatt megölt, bár nem volt egyéb baja, mint hogy »számos apró geleszta« (valószínűleg oxyuris) volt benne. Érdekes, hogy a régi magyar orvosok (csakúgy mint a külföldiek) a hold állása szerint más és más formában adták a hashajtókat s a régi lőcsei kalendáriumokban mindig külön meg van jegyezve, hogy mikor kell pilulás, liktáriomos, italos purgációt vagy klistélyeket venni. Akkor még az asztronómia erősen belejátszott az orvosi gyógykezelésbe, bár akkor is voltak már józan gondolkozású magyarok, kik a hashajtókkal való esztelen visszaélést »bolondoskodás«-nak nevezték. így mondja Bethlen Miklós is, az ő nagyérdekü Önéletírásában. A hazánkban termő idetartozó növények közül először is a ricinuszt (Ricinus communist) említem meg. Igazi hazája a forróövi Afrika, de — minthogy szanszkrit neve van — úgylátszik, hogy innen már igen korán, évezredek előtt, Hindosztánban is megtelepedett. x^ltalában mindenütt termelhető, ahol a kukorica megterem s a háború alatt nálunk is meghozta a hasznát, de most már az olasz konkurrencia erősen érezteti hatását. Az olasz ricinuszolaj a legkapósabb ; ezenkívül francia, indiai, brazíliai, jávai és amerikai olaj is forog a kereskedésben, ezeknek azonban már kellemetlenebb az ízük. Nálunk dísznövényül is gyakran ültetik s hatalmas, tenyeres leveleit, fürtös virágzatát (98. ábra) mindnyájan ismerjük. Magvai körülbelül babnagyságúak, fénylők, barnavörös márványzottság- gal. Háromrekeszű tüskés toktermésben vannak elhelyezve. E magvak, melyeket Csapó »törökmag« néven említ, a bennük foglalt ricinuszolaj tói gyengén zsíros ízűek és felső végükön világosabb színű húsocskával (karunkulával) vannak ellátva. Már a régi egyip1 Ez volt a leibsluhlnak régi tisztességes magyar neve. (V. ö. Századok, 1887. 130., 135.)
