Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)
Állattan - Madarak
ÁLLATTAN. ÁLLATTAN. 13I ének, de a legtöbb író nem kellemetlen, érces csengésű, messze hangzó kiáltásnak írja le. Körülbelül olyan szép lehet, mint a darvak krúgatása. Pallas megfigyelte, hogy a halálra sebzett hattyú utolsó lehelletei is csengő hangot adnak. Schilling szerint a jég közt elvesző hattyúk halálukig tiszta csengő hangon siránkoznak. Valami igaz tehát van a dologban, de határozottan téves azt hinni, hogy csak a haldokló hattyú ád hangot. Az is kétségtelen, hogy nem mindegyik énekel haldoklásakor. A mendemonda igen régi keletű. Tudvalevő, hogy a hattyú Apollónak szentelt állat volt. Pythagoras a hattyúnak halhatatlan lelket tulajdonított. De már Aristoteles élesen gúnyolja a hattyúdal meséjét, Plinius pedig ezt írja: »A hattyúk állítólag panaszosan énekelnek haldoklásukkor, de én ezt, nehány megfigyelés alapján, mesének tartom.« Albertus Magnus szerint nemcsak haldoklásukkor, hanem minden egyes fájdalomkor énekelnek és akkor is, ha atyjafiaik közül valamelyik elpusztul. Miskolczi szerint »nem minden hattyú felől igaz ez«, Földi pedig egyszerűen mesének mondja. A néma hattyú nem teljesen néma; hangadásra szolgáló szervei vannak s tud is bizonyos horkoló vagy sziszegő hangot adni. Strucc. A strucc sajátszerű alakja, szokatlan életmódja korán felkeltette az emberek figyelmét s innen van, hogy számos évezredes múltú mendemonda kering felőle még ma is. Igen elterjedt hit, hogy a strucc, ha már menekülni nem tud, fejét a homokba dugja s mivel ő nem látja üldözőit, azt hiszi, azok sem látják őt. A »struccpolitika« kifejezés valóságos szálló ige. Struccpolitika. 9’
