Madzsar József dr. (szerk.): Az egészség enciklopédiája. Tanácsadó egészséges és beteg emberek számára (Budapest)
Negyedik fejezet - dr. Décsi Imre orvos: Az ideges gyermek
101 egészen pontosan összevág az egész lelki életével s amelyet ennélfogva minden fáradság, minden nehézség, minden rágondolás nélkül tud használni mindennek a kifejezésére, amit egyáltalában csak ki tudhat fejezni. Amikor a szülő nagy büszkeséggel azt látja, hogy idegen nyelvet is milyen könnyen tanul a gyerek, akkor nagyon lényeges tévedésben van a dolog felől, mert a maga felnőtt viszonyai szerint Ítéli meg a „nyelvtanulást“, aminek pedig a gyerek számára egészen más a jelentősége. A felnőtt ember, aki egy nyelven már tud beszélni, az idegen nyelvet csakugyan második nyelvképpen tanulja, tanulás közben folyvást érzi a különbséget a két nyelv között és akármennyire viszi az idegen nyelvben, az anyanyelvét sohase zavarja össze vele, — ha csak egy-két szót vagy mondatszerkezetet is összetéveszt, az már megmosolyognivaló ritkaság. A gyerek számára, aki beszélni tanul, nincs a nyelvek között különbség, az egész fogalmát annak, hogy éppen meg tud egyet-mást valahogyan mondani, hanem amikor már a beszédtudomány első iskoláját már elvégezte, azaz, amikor nemcsak hogy éppen meg tud egyetmást valahogyan mondani, hanem amikor már egészen a felnőttek nyelvén, azoknak a szavaival és mondatszerkezeteivel tud megmondani és megérteni mindent, amit csak az értelmével be tud fogadni. Ez még természetesen nem az egész, ahogyan az ember beszélni tudhat, mert nyilvánvaló, hogy az ember beszéde az egész életén keresztül folyvást változik, az értelmi tehetségeinek, a tudásának, a dolgokról való felfogásának és mindenféle véleményeinek a fejlődése az egész életén keresztül tart és a nyelvbeli kifejezésmódja mindezzel párhuzamosan fejlődik. A gyerek nyelve természetesen még akkor is, amikor már ezen a módon egészen megtanul beszélni, még mindig igen kevésből áll, mert nem tudhat belőle többet, mint amennyi mondanivalója van. Ha még ennek a foknak előtte hall idegen nyelvet, akkor nem két nyelvet tanul, hanem vagy csak az egyiket a kettő közül — ez a ritkább eset — vagy pedig egy vegyes, korcs nyelvet mind a kettőnek a szavaiból és kifejezéseiből, anélkül, hogy érezné, mikor melyiken beszél. Akármilyen mulatságosan és kedvesen hangzik az ilyen beszéd a kis pöttöm gyerek szájából: szegényke drágán fizeti meg a környezetének ezt a mulatságát, azzal tudniillik, hogy nem lesz amjangelve, hogy nem tanul meg egy nyelvet úgy, ahogyan csak egget lehet megtanulni. Mi ebben a szerencsétlenség? Hiszen tudjuk a nyelviskolák hirdetéseiből, hogy „ahány nyelvet beszél valaki, annyi ember“, és mindnyájan ismerünk magyar környezetből származó kicsiket és nagyokat, akik valamelyik idegen nyelven jobban beszélnek, mint magyarul és akiken nem látszik, hogy ebből valami számottevő káruk származna. Idegen nyelvek. Azt is eleget halljuk, nem nehéz magunknak sem tapasztalnunk, hogy aki gyerekkorában tanul egy idegen nyelvet, könnyebben tanulja meg és könnyebben is bánik vele világéletében, mint aki felnőttkorában kezd izzadni vele. Miért ne vegyen tehát a gyerekéhez német vagy francia kisasszonyt, aki nagy erőlködve csak teheti és miért ne hallgassa boldogan a születése napján az idegennyelvü versikét, amit talán nem is ért, amikor úgy érzi, hogy nemcsak a hiúságát legelteti rajta, hanem hasznos tőkét is ád a gyerekének általa? ... A nyelvzavarosságból majd csak kikeveredik a gyerek, ha hamarább nem, az iskolában és akkor rendesen tud majd az anyanyelvén is anélkül, hogy ki akarna törni a nyelve, ha idegen szóra szorul... És titokban, magunkban még azon is elgondolkozhatunk, hogy nemcsak költői kép, szép, de a valóságtól idegen allegória-e az a fogalom, hogy „anyanyelv?“ Hiszen mosolyogni való az is, amikor az iskolásgyerek
