Bókay János dr.: Az intubatiós traumáról (Budapest, 1901)
Függelék
76 BÓKAY JÁNOS Carstens ezen összeállításából kiderül, hogy a tubus fekvési tartama s a rekedtség fennállási ideje között arány nincsen ; így, hogy csak néhány példát mutassunk be, egyik esetében, hol 132 óra hosszat, tehát öt napon túl feküdt a tubus, alig két napig tartott a rekedtség, míg egy másik esetében, hol csak 40 óra hosszat hordta a tubust a gyermek, a tiszta phonatio csak tíz nap letelte után köszöntött be. Galatti 9 gyógyult eseténél (1894.) a rekedtség eltűnése a következő időpontokra esett: 41 órai tubusbennlét után 4 nap múlva, 32 „ n JJ 21/2 hó múlva, H—1 o oc n r> csakhamar a végleges ex- tub. után, 52 „ Ti ii 3 hét múlva, 45 V, „ n n 5 a n 231 „ n n 1 J? Ti 57 „ n j> nehány hét múlva, 111 T) T> végleges extub. után úgyszólván azonnal. Hugues 8 esetben szintén figyelemmel követte ilyen irányban betegeit s eredményei a következők voltak : 5 napi tubusbennlét után 10 napi dysph. 3 ?? o „ 4 ?? » v 30 „ T) 5 v ?? 5? 2 „ 7 v) Yí 8 „ 1 n ;? n 2 „ yí 10 n p yí 6 » 11 4 n » V) 24 „ n Hugues s Galatti adatai tehát ugyanazt mutatják s a legtöbb észlelő hangsúlyozza, hogy mig rövid idei tubusbennlétet tartós rekedtség követhet (Schweiger egy esetében 62 órai tubusbennlét után majdnem két hónapig tartott a rekedtség), addig hosszantartó, sok napig elhúzódó intubatio után, esetleg már az extubatiót követő napon teljesen feltisztulhat a hang s dysphoniának nyomát sem találjuk. (Egy esetemben,
