Balogh Károly dr. (szerk.): A Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Stomatologiai Klinikájának emlékkönyve 1908-1933 (Budapest, 1933)
Dr. Máthé Dénes: A fogatlan száj különböző lenyomatvételi módjainak javallata és kritikája különös tekintettel az alsó protézisekre
Dr. Máthé Dénes tok nyálkahártya viszonyait, anatómiáját. A protéziskészítés és lenyomati mód megállapítása céljából nem annyira a szövettani viszonyok, mint az anatómiai viszonyok ismerete fontos. Sicher az állcsontokat borító nyálkahártya bukkális felületén megkülönbözteti a hiányzó fogak helyén, a többé-kevésbé sorvadt processus alveolarisnak megfelelő gerincélen, a tulajdonképpeni ínyt (gingiva propria), amely kb. 5 mm. széles csík alakjában fedi a csontot, vastag, rostos kötőszövetű s a csontos alappal erősen összenőtt feszes, alapjáról el nem mozgatható és csak nagyon kevéssé összenyomható. E fölött, az áthajtási redő felé, a pofáról áthajló tulajdonképpeni szájnyálkahártya, a mucosa vestibuli van, amely már vékonyabb, laza, aktive és passive mozgatható és közepes submucosával bír; az izomrostok eredési és tapadási helyeit borítja, szálagokat is tartalmaz. A kettő között — Köhler szerint — egy keskeny, a gingiva fölött futó, izomrészleteket már nem tartalmazó, de alapja fölött még passive elmozgatható, kevés submucosával bíró nyálkahártya részlet foglal helyet, amelyet Köhler határhártyának (Grenzhaut) nevez. Normális körülmények között itt van a protézis alaplemezének határa: a lenyomat széleinek is tehát itt kell végződniük. Kantorovicz is három részt különböztet meg: a tulajdonképpeni nyálkahártyát, pofanyálkahártyát (mucosa vestibuli); a gerincélen szorosan tapadó, össze nem nyomható ínyt (gingiva propria) és a száj- padot takaró nyálkahártya részt. Ez utóbbinak elülső része még elég vastag, feszes, s a többé-kevésbé elsimult szájpadi redőket (rugae palatinae) mutatja. A középvonalnak (raphe) megfelelően a nyálkahártya hátrafelé vékonyabb, feszes, nyomást nem bír el, s a lemez viselésére nem alkalmas; gyakran torussá szélesedik ki. E helyeket szerinte tehermentesíteni kell. Hátrább — a középvonaltól kétoldalt — a nyálkahártya már vastagabb, lazább és összenyomhatóbb, mirigy- és zsírszövetben dúsabb. Igen fontos a lenyomatvétel, s a lemez elhorgonyzásának szempontjából, a kemény és lágy szájpad határának ismerete, amelyben a lemez hátsó szélének végződnie kell. A lágvszájpad (ínyvitorla) puha, mozgékony, összenyomható, hangoztatásnál, nyelésnél felemelkedik. A lemez hátsó határát a mozgó és nem mozgó lágyszájpad vonalába kell helyeznünk, amely legtöbbször — de nem mindig — a felső áll- csonti gumókat (tuberositas maxillae) összekötő egyenesben van. Közönségesen úgy állapítjuk meg, hogy a beteggel „A;‘-t mondatunk, amikor a lágyszájpad hátsó része fölemelkedik, de egy többé-kevésbé széles, pár millimétemyi csík területén nem mozog. Ezt a helyet a szájban megjelölve a lenyomatra, s a protézisre is át kell vinni. A lemez szélei e helyeken nem terjedhetnek túl, mert vagy ledobja, a lágyszájpad mozgása, vagy ha a lemez tartása elég erős, akkor a lemez hátsó széle feltöri a nyálkahártyát. Ha a lemez rövid és nem ér e vonalig, akkor nem tart. Uauytmeyer sokszor jóval az „A“ vonal mögé helyezi a lemez hátsó határát. A lágvszájpadon a mozgó- és nem mozgó határ megállapítása ily módon bizonytalan. Precht a hátsó határt olymódon állapítja meg, hogy nyitott szájjal a befogott orrlyukon át fuvat (mintha orrát fújná), amikor a lágyszájpad mozgó része a keményszájpadon túl, élesen elhatárolt vonalban lefelé szorul, ami jól látható, s amit könnyen meg • lehet jelölni a szájban is. 90
