Antal Géza - Réczey Imre: Kovács József tanár sebészeti kórodája a budapesti Kir. Magyar Egyetemen 1871/2, 1872/3 és 1873/4 tanévben (Budapest, 1877)
III. Álképletek
102 ban) ott, hol az álképlet fekvése a vérzés csillapítására szükséges hozzáférhetést megnehezíté (szájür, hüvely, méh stb.) vagy a beteg általános táplálkozási viszonyai a késseli kiirtás után okvetlenül bekövetkező nagyobb fokú vérvesztésnek elkerülését kivánták. A leszorítást (écrasement) csak jóindulatú s kocsány- nyal biró álképleteknél használtuk. Alképleti eseteink legnagyobb számánál a késseli kiirtást választottuk, mint a mely — az újabban ismét nagyobb számmal s buzgón ajánlott egyéb eljárások felett — még mindig megtartotta fölényét nemcsak azért, mivel leggyorsabban távolítja el az álképletet a szervezet köréből, s ez által a betegre nézve is a legkellemesebb, hanem egyszersmind a mütő kezébe helyezi át a behatás nagyságát s az által legjobb biztosítékot ad az iránt, hogy minden kóros eltávolíttatott s határon túl beavatkozás nem történt. A késseli kiirtás által okozott sebeket fennebb vázolt elveink szerint kezeltük. A kiirtás után maradt anyaghiányokat oly helyeken, hol azok eltorzulást okozhattak volna, vagy egyes szerveknek működését vagy épségét veszélyeztethették volna (szemteke, szájür, orrür) képlőműtét által igyekeztünk pótolni. E képlőműtéteket azonnal a kiirtás után szoktuk végezni; nem azért, mintha osztanók azon nézetet, hogy a képlőműtét az álképlet kiujulási esélyeit alább szállítja, hanem egyedül az eltorzulás vagy egyes szervek működési zavarainak elkerülése végett. Akiirtott álképletek kiujulásának gyakorisága felett, miután betegeink túlnyomó száma vidéki, határozott véleményt nem adhatunk. De ha szabad következtetnünk a kiujulással visszatérők csekély számából; a kiujulási arány nem mondható kedvezőtlennek.
