Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)
POLITIKATÖRTÉNET, MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ - 20. Kálmán József: Deportálás Kiskunhalasról 1944-ben
cukor finomításra. Ekkorra már nagyon belejöttünk az eltulajdonításokba: nemcsak cukrot vittünk haza, hanem a nyerscukorlé szűrésére használt nagy, 2-3 négyzetméter felületű ún. „Filter”-eket is. Ezek kenderből szőtt anyagból álltak és a nyerscukor levéből a széngázzal kicsapott maradék mész leszűrésére használták őket. Néhány napi használat után ki kellett mosni és a folyósokon száradtak. Mi innen óvatosan leeresztettünk egyet-egyet és hazavittük. Ebből egész ruhákat tudtak asszonyaink varrni. Jól jött ez a felruházkodás, mert a hazulról, illetve a halasi gettóból elhozott egy szál öltönyünkön kívül semmi egyebünk nem volt. Ruhát sohasem kaptunk a németektől. A filterruha eléggé tartotta a meleget és főleg igen erős volt. A kampány vége felé már csökkent a gyárban a kívánt munkateljesítmény is. Ellátásunk egyébként elég tűrhető volt: hetenként többször kaptunk húst és szalonna is került időnként kiosztásra, úgy éreztük, kezd ismét visszatérni az erőnk. A gyárban a kész cukor csomagolásával voltunk foglalkoztatva, így jutottunk egészen használatlan zsákokhoz is, amelyekből esténként a műanyagfonalat lebontottuk. A cukorgyártási kampánynak vége lett és egy reggel jött a parancs: Csomagolni! Továbbmenni! Előállott egy újabb ökrösszekér és hamar rájöttünk, hogy a grussbachi állomás felé tartunk, ahová meg is érkeztünk. Jó sokat kellett várnunk, estefelé jött egy személyvonat és csodák csodájára üres személykocsiba szálltunk be. Ilyen luxusutazásban sem volt már régen részünk. Végigfeküdtünk a faüléseken, mert a napi várakozás nagyon kifárasztott bennünket. Rövid út után megérkeztünk egy előttünk ismeretlen kis községbe, Untertemenau-ba (régi nevén V. Nova Vés). Az állomáson teherautó várt bennünket és késő este, már sötétedésben indultunk el. Az autó egy gyárkapun belül tett le bennünket, nem mondták meg, hol vagyunk vagy mi célból hoztak ide. Nagy hóesés volt, igen hideg este. Egy üres, nagy hodályszerű raktárhelyiségbe kellett bemennünk, világítani a légoltalmi sötétítés miatt nem volt szabad, csak tapogatóztunk. Nagyon poros, elhanyagolt raktárépület volt, fekhelyről, fűtésről szó sem volt. Ülve, dideregve töltöttük el az egész éjszakát. Főleg kis csecsemőnket féltettük, amink volt, rátettük, hogy meg ne fagyjon a dermesztő hidegben. Virradatkor szétnéztünk új helyünkön. Üzemen kívül álló, tégla- és kerámiagyárba hoztak bennünket. Nagy meglepetéssel tapasztaltuk, hogy már két zsidó deportált csoport van itt, jól fűtött barakkokban. Mikor odamentünk, nem akartak beereszteni bennünket; mi otthagytuk őket és vártuk a fejleményeket. 10 óra felé jött a gyár igazgatója, egy aránylag fiatalabb, német ember. Kértem jobb elhelyezési lehetőséget. Amikor látta, hogy jól beszélem nyelvüket és „birodalmi” akcentussal, mindjárt barátságosabb lett. Elrendelte, hogy a fűthető barakkba menjünk, amely üresen állott. Megtudtuk, hogy a barátságtalan csoport délvidéki volt, pétervárÜ deportáltak, akik szintén Szegedről indultak el. A másik csoport szegediekből állt. Pudler volt a vezetőjük és jó barátságba kerültünk velük. Elmondták, hogy sáncolásra vannak iderendelve, nemrég jöttek és német katonák felügyelete alatt kell lövészárkot ásniuk meg bunkereket készíteniük. Nekünk is valószínűleg ez 878
