Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)
POLITIKATÖRTÉNET, MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ - 20. Kálmán József: Deportálás Kiskunhalasról 1944-ben
Az állomással szemben ismertem egy szállodát és éttermet, mellette mentünk el, épülete aránylag épségben volt, csak a teteje égett le. Betértünk a modern étterembe, hátha találunk valamit a konyhában. Minden fel volt dúlva, felmentem az emeletre is, ahol a vendégszobák voltak. Csak a dúlás nyoma és sok szemét. így nyitottam be az utolsó szobába is. Nem akartam hinni a szememnek: egy vadonatúj, kerekes Mózes-kosár állott az üres szoba közepén. Ki sem fejezhetem örömömet. A még Probitzban kapott Mózes-kosarunk már nagyon el volt nyűve. Leszereltem a felsőrészt, a kerekekre nem volt szükségünk. A gyönyörű kosarat boldogan vittem le. Rögtön áthelyeztük csecsemőnket az új kosárba, amely sokkal tágasabb és erősebb volt a réginél. Ez a gyönyörű, új Mózes-kosár lett a negyedik, innen kezdődik a negyedik kosár története, amely a jóval biztató jövő felé is elkísért. Már nem voltunk a németek önkényének kiszolgáltatott Häftlingek - rabszolgák. A szovjet parancsnok megtartotta a szavát, az első üres katonai teherautóra felkapaszkodhattunk és elindult velünk visszafelé, Budapest irányába, - mint régi optimisták, legalábbis így képzeltük el. De hát a háború még tartott, Berlin és Prága körül folytak még a csaták. Alig értünk a régi osztrák-magyar határközséghez, Kutyhoz (régi nevén Újkút), amikor már várta kocsinkat a község szélén a küldönc, hogy a kocsit Prága felé irányították, mert lőszert kell szállítani. Minket a kis szlovák község főterén tettek le, itt vártuk sorsunk további alakulását. Az itteni szovjet parancsnok autót nem tudott számunkra biztosítani, de elmondta, hogy a község állomásáról, amely kb. 5 km-re volt a falutól, van egy üres tehervonat visszaindulóban, igyekezzünk erre feljutni. Amíg tolmácsunk a parancsnoksággal ezeket a tárgyalásokat folytatta, mi a falu főterén egy csodálatos jelenetnek voltunk a tanúi. Kisebb tömeg a vállán hozott egy embert, akit nagyon éljeneztek. A község zsidó származású orvosa volt, aki a németek bevonulása után az erdőben a partizánokhoz csatlakozott és ott volt velük mostanáig. Igen népszerű lehetett, mert majd szétszedték örömükben. Közben Trillnik is visszaérkezett a szovjet parancsnokságról, szájában vastag szivarral, mellyel ott kínálták meg. Csak azt nem tudtuk, hogyan juthatunk asz- szonyainkkal meg a csomagokkal az állomásra, hogy időben elérjük a beígért vonatot. Sorra jártuk a házakat, majdnem mindenki tudott magyarul, de járműnek hí re-hamva. Ekkor egy mentő ötletem támadt, elővettük a téglagyárból hozott szíj- darabokat és hangosan kiabáltuk, hogy ezt a drága holmit annak adjuk, aki kivisz az állomásra. Szlovákiában már évek óta nem volt rendes cipőtalp, fatalpú bakancsokban jártak. Akadt egy idősebb ember, aki a cipőtalpak reményében befogta egyetlen, öreg tehénkéjét és vállalkozott rá, hogy kétkerekű kordáján kiviszi a nőket meg a csomagokat az állomásra. Mi, férfiak a kordély mellett mentünk, segítve a tehénkének a teher húzásában. Az utolsó percekben értünk ki, éppen csak fel tudtunk kapaszkodni az egyik üres tehervagonba, már indult is a vonat velünk hazafelé. Azt hittük, Budapestig meg sem állunk. Sajnos, nem így történt. Trnavánál93 megállt a vonatunk és itt álldogáltunk vagy két napig. A vasúti pálya még nem volt egészen rendbe hozva és a közben megeredt 885
