Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)

POLITIKATÖRTÉNET, MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ - 20. Kálmán József: Deportálás Kiskunhalasról 1944-ben

engedjen el a szakaszvezető engem, mert én keresztény betegeket megyek sürgős segítségben részesíteni. A nagy zajra a szakaszvezető is megrebbent és szó nélkül elrohant. Ha sikerült volna neki hangulatot kelteni ellenem és a hatóság internáltatott volna, ez végzetes lehetett volna nem csak rám, hanem egész családomra is. Ebből a jelenetből is kiderült, amit mi halasi zsidók jól éreztünk, hogy a H. U.IS útszéli hangú cikkei nem találtak termékeny talajra az átlagos halasi polgárnál, a józan gondolkodású halasi kunoknál. Ennek köszönhettem én is, hogy, bár Endre László „mintamegyéjében” éltem, mint az ország egyetlen zsidó származású szanatórium tulajdonosa, fenn tudtam tartani üzememet egészen addig, amíg be nem kényszerítettek a gettóba.

Természetesen ez sem ment egészen simán, azonban abban a nehéz időben is akadt néhány jóindulatú és józanabbul gondolkozó ember, aki igyekezett rajtunk segíteni. így még 1942-ben, az első munkaszolgálatos behívások kezdetén történt, hogy megjelent a rendelőmben Gusztos Antal tiszthelyettes, a Kunszentmiklósi Hadkiegészítő Parancsnokság helyettes vezetője és elmondta, hogy itt van nála 3 halasi zsidó férfi irata. Ezeket a hadkiegészítőtől hozta el és hajlandó volt ezen iratokat megsemmisíteni. Én természetesen azonnal beleegyeztem a dologba, pedig csak Gusztos családját ismertem, őt magát nem, de a család olyan rendes volt, hogy hinnem kellett neki.

Az én iratomat előttem tépte össze; a másik két irat Königsberg Józsefé19 volt, a helybeli Schneider-cég, a nagy baromfi export vállalat beltagjáé és Guttmann Imréé20, egy halasi gabonakereskedőé. Nagyon nagy meglepetéssel hallottam később, hogy ők ketten elutasították Gusztost. Nem sokkal ezután - az első tömegesebb munkaszolgálatos behívások alkalmával - mindketten megkapták a SAS behívót. Rövid idő alatt kikerültek a keleti frontra és egyikük sem tért vissza onnan.21 Én sohasem kaptam ilyen behívót, hiszen az én irataim nem szerepeltek a kunszentmiklósi hadkiegészítő állományában.

Később jöttek a plakát-behívások, ezek ellen már nem lehetett semmit sem tenni, jelentkezni kellett. Most már nem Kunszentmiklóson, hanem Hódmezővásárhelyen, az ottani hadkiegészítő udvarán, ahová a halasi munkaszolgálatosokat behívták. Ekkorra azonban a szanatóriumomat már előjegyezték a 262. sz. Légó, Vöröskereszt Kórház részére és engem bíztak meg az intézet fenntartásával.22 Egyelőre nem volt légitámadási áldozat ápolás alatt, felvehettem továbbra is a magánbetegeimet és gyógykezelhettem őket. Csak szükség esetére kellett volna az intézetet azonnal kiürítenem és átadnom légoltalmi célra. Természetes, hogy ehhez is kellett jókora jóindulat, de ez sem hiányzott Hadházy László2' akkori helybeli tűzoltóparancsnokból, kinek családját régebben kezeltem. О adott egy hivatalos írást, hogy mint légóbeosztott a Kiskunhalasi Városi Légoltalmi Parancsnokság alá vagyok rendelve. Ezzel az irattal jelentkeztem Hódmezővásárhelyen. De mit is ért volna ez az irat? Miránk, zsidókra nézve nem volt már abban az időben törvény. Azt hívták be és osztották be a frontra, akit akartak, vagy aki valakinek útjában állott.24 Volt

861