Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)

ÉLETMÓD, HAGYOMÁNY, MŰVELŐDÉS - 14. Szőnyiné Vas Lívia: Az emberi élet fordulóinak szokásai Kiskunhalason 1890 és 1940 között

is rögtön a harangozóhoz küldtek: „Hírharangnak mondták, amikor bejelentettem, hogy meghalt az uram, vagy bejelentettük, hogy beteg nagyon, imádkozzanak a papok érte, hogy váltsa meg az Isten, vagy meggyógyítsa, ez volt és van most is” (10). Reformátusoknál hétköznap háromszor, katolikusoknál a megrendelt időben harangoztak a család kívánsága és vagyoni helyzete szerint. Csak a tanyai világban fordult elő, hogy nem harangszó tudatta a halált.

„Zsíros halottról”51 beszéltek, ha jobban hallatszott a harangszó, és gondolták, hogy a harangozó szívesen húzza, mert ajándékot kapott, pl. szalonnát, cipót. „Háza, födje, rétje vót - ezt értették ki a harang szavából” (9). De a szegények nem tudtak sok dolgot adni, „csak egy harang szólt: Ringye, rongya, rongya, rongya vagy inge-gatyája, inge-gatyája” (7).

Temetés napján a reformátusoknál a reggeli istentisztelet után 2-3 perces ún. kisha- rangot húztak az összes haranggal, ahány halott csak volt, annyiszor. Ugyanígy, mikor a pap elindult a halottas háztól is. A szertartás után a harangozó a toronyból figyelte, hogy mikor indul a menet, és addig húzta a köteleket, míg a temetőbe nem értek, majd az ottani szertartás befejezésekor, „míg be nem húzták a sírt” (7).

Katolikusoknál az volt a szokás, hogy a kápolnában végzett szertartás után a kápolna csengettyűjével csengettek, míg a sírhoz nem értek, ezt „lélekharangnak monták” (11).

Szertartás a halottas háznál

Az ősi temetkezési szokások a századforduló táján szűntek meg, amikor először létesült temetkezési egylet Halason, abból kiválva Brancs Vilmos nyitotta meg temetkezési vállalatát.52 A régi életstílusú emberek még jó darabig ragaszkodtak az ősi formához, de egyre inkább tért hódítottak a kényelmesebb, gondtalanabb szokások.

Általában a halál bekövetkezése után 2-3 nappal volt a temetés. Nyáron gyorsan intézték, mert „szagos volt a halott, jártak is permetezni, nyáron naponta többször” (4). A tanyán élők közül, „akinek volt Halason is háza, bevitték és onnan temették el” (3).

Az elhunyt búcsúztatására a temetőbe indulás előtt a háznál került sor. A reformátusoknál azzal kezdődött a szertartás, hogy a pap a kántorral kilépett a parókia ajtaján, s a kapuban rájuk váró diákok csatlakoztak hozzájuk. A halott házánál nyitott kapu várta őket, felsöpört, tiszta udvar. A konyhaajtóval szemben székek álltak, ezekre a pap és a kántor ült. Már sokan összegyűltek, nemcsak a rokonok, mindenki, aki részvétet érzett, még a legkülső tanyán lakóknak is illett eljönni.

Rendszerint bent a szobában is elbúcsúztatták a halottat a katolikus családoknál. Esetleg csak ott és „már tették is a koporsót az utcán álló gyászkocsira” (6).

A századforduló táján azonban élt még a koporsótétet szokása. Ekkor a katolikusoknál a pap a szobában a koporsóban fekvő halottat beszentelte és imádkozott érte. A reformátusoknál is előfordult: a szertartás előtt vagy a megelőző nap a család és 1-2 szomszéd, ismerős jelenlétében a kántor énekelt, a pap imát mondott az elhunyt felett. Megrendelni nem lehetett és nem is fizettek érte, az egyház kez646