Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)

TELEPÜLÉS, GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 7. Csíki Tamás: Kiskunhalas legnagyobb adófizetői 1879-1934

Az 1930-as évek virilistái

Ezek a változások, amelyek aligha vonatkoztathatóak el a társadalmi és presztízshierarchiában bekövetkező, háború okozta vákumhelyzettől, nem bizonyultak tartósnak. 1923-ban Kiskun-Halas Helyi Értesítője, miközben az új virilisekről tudósított, lakonikusan megjegyzi, hogy „iparosok és kereskedők nem szerepelnek a névjegyzékben” (aminek okáról hallgatott)41, s utolsó metszetünk, az 1934-es év listája hasonló tendenciákat jelez. Igaz, figyelembe kell vennünk, hogy a képviselő- testület redukálásával (1930) a virilisek száma is apadt, mégis feltűnő a vállalkozók arányának csökkenése, a birtokosoké szintén visszaesett, míg a középrétegek reprezentációja - a világháború előtti időszakhoz képest is - emelkedett. S ez mintha, a vagyoni elmozdulások mellett, az ipari és kereskedelmi tevékenységek, illetőleg a nem túl látványosan zajló, ám mégis jelentékeny kispolgárosodás alacsony presztízsét, valamint az értelmiségi és tisztviselői középosztály uralmi pozícióinak gyarapodását is kifejezte volna. Talán ezt szemlélteti, hogy a Kiskunhalasi Polgári Olvasókör élén, a dualizmus kori iparosok után, az 1920-as évek végén az építészből levéltárnokká és történetíróvá avanzsáló Nagy Szeder István állt, vagy az 1902-ben Nagy Kálmán szabómester elnökletével megalakult Kiskunhalasi Iparos Ifjúság Önképző Egyesület vezetését még abban az évben Dékáni Árpád, gimnáziumi rajztanár vette át.44

Persze nem maradtak képviselet nélkül az iparosok és kereskedők a ’30-as évek virilislistáin sem. Igaz, 1934-ben egyetlen bor- és terménykereskedő sincs közöttük, amiben nyilvánvalóan közrejátszott a borágazat, s általában a piaci lehetőségek világháború utáni hanyatlása. A fűszerkereskedőként 1931-ben emeletes bérházat építő Árvay Lajos vagy építési vállalkozóként 1928-ban ugyancsak bérházat emelő Tóth Lajos jegyzéken szereplése viszont a háztulajdon polgári vagyonosodásban megjelenő (némi történeti fáziskésést mutató) szerepére utal. Csakúgy mint a bérházak neobarokk homlokzata. Mellettük rövid- és kézműáru-kereskedők (Tirmann Konrád, Kálmán Dezső), gőzmalom-tulajdonos (Kőrösy Antal), valamint már az I. világháború előtt virilis fűszerkereskedő, 1901-ben a város első emeletes magánházát építő Weisz Ignác (1868-1946), az izraelita hitközség éppen 1934-ben megválasztott elnöke szerepelt a listán.45 Ami azt jelzi, hogy a több évtizedes, illetőleg még a világháború előtt induló, üzletüket vagy bérházukat a belvárosban működtető, ily módon kiterjedt társadalmi és személyes kapcsolatokkal rendelkező, vagyonos vállalkozók virilis reprezentációja maradhatott meg.

S vajon hogyan változott a ’30-as évek közepére a birtokosok tábora. Úgy tűnik, immár csak a 3-400 holdas s az ennél nagyobb ingatlanok tulajdonosai maradhattak a legnagyobb adófizetők között (ez a földek alacsony aranykorona értéke mellett, természetesen a létszámcsökkenésből is következett), akik egy része - az utalt tendenciáknak megfelelően - haszonélvező volt (Babó Benőné, Zseny Istvánná). Ez a birtokhatár tehát viszonylagos személyi stabilitást biztosított, amit először a redemptus gazdák utolsó képviselőivel: az 1500 holdas birtokát megőrző (amiből

303