Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)

TELEPÜLÉS, GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 7. Csíki Tamás: Kiskunhalas legnagyobb adófizetői 1879-1934

mátus gimnázium francia, latin és magyar szakos tanáraként elhelyezkedő Farkas Imre (1837-1920) másfél évtizedes oktatómunka után, a ’70-es évek végén mondott le tanári állásáról, s vette át szülei birtokát, amit a ’90-es évek elejére több mint 2000 holdra növelt.12 S hogy a gazdászat további bővítése, illetve fejlesztése hosszú távú családi stratégia részévé vált, azt jelzi, hogy fia, Farkas Elek (1871-1956) a keszthelyi gazdasági akadémia elvégzése után, immár okleveles gazdaként vette át a századfordulón a birtok kezelését (egyszersmind apja előkelő virilis pozícióját).13

Végül a birtokosok régi, hagyományos csoportjáról, az egykori kiváltságos (redemptus) gazdák leszármazottjairól kell szólnunk. A reformkori gyapjúkonjunktúra lezárulta, a birtokaprózódás, a közlegelők - amiből előjogaik alapján részesülhettek, illetve használhatták ki az olcsó legeltetést - feltörése vagy felosztása is az ő gazdasági lehetőségeiket korlátozta leginkább. (Nem véletlen, hogy az osztások heves konfliktusokhoz vezettek köztük és a szegényebb, irredemptus gazdák között.)14 Ugyanakkor Halason - Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében egészen egyedülálló módon - a legelők kiterjedése (42300 kataszteri hold) a század- fordulón is meghaladta a szántókét (39900 hold), a kaszálókkal együtt az összes terület csaknem felét (!) tették ki, ahol továbbra is az extenzív juhtartás, illetőleg a szarvasmarha-tartásban a hagyományos (magyarfajta) tenyészirány dominált. (Az elmaradottság még egy mutatója, hogy 1895-ben mindössze egyetlen gazdaság használt műtrágyát.)15 Úgy tűnik tehát, hogy a filoxéra pusztítása után fellendülő homoki szőlő- és bortermelés mellett (amely csupán a 19. század közepétől szabadult meg a rendi kötöttségektől, mivel azt megelőzően a redemptus gazdákból álló helyi elöljáróság, az állattartás akadályozására hivatkozva, lényegében tiltotta a telepítést),16 valamint a zöldség- és gyümölcstermelés, továbbá az extenzív jellegű szántóföldi termelés mellett, a kedvezőtlen termelési adottságokkal összefüggésben, a külterjes állattartás meghatározó ágazat maradt, miközben jövedelmezősége számottevően hanyatlott.

E rövid kitérő csupán vázlatosan utalhatott a mezővárosi agrárátalakulás dualizmus kori kereteire, illetve korlátáira, mégis figyelembe kell vennünk választott témánk s a virilislisták további vizsgálata során. Az 1870-es évek jegyzékeiben az egykori redemptus nagygazdák vagy leszármazottjaik még tekintélyes számban és pozícióban szerepeltek (1879-ben pl. Babó László, Mészöly István, Bibó Dénes, Darányi József, Gál István, Vájná János, Búza Imre, Modok Sándor, Ván János, Gyenizse István és Gyenizse Imre, id. és ifj. Figura István, Pázsit József és Pázsit Sándor vagy a nemesi címet is szerző famíliákból Bessnyey Károly, Bikády László, Zseny Ferenc és Zseny Mór).17 Látjuk, többen ugyanazon családok különböző generációit képviselték, ami egyetlen időmetszetben is a folytonosság, illetőleg az egykori kiváltságok és (helyi) uralmi pozíciók birtokosainak egy átalakuló státushierarchiában való szilárd jelenlétét sugallhatta.

Nem állítjuk persze, hogy alapvetően nem az adófizetői képességek fejeződnek ki a jegyzékekben, miként a következő évtizedek tendenciái is ezt jelzik. Hiszen

296