Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)
TELEPÜLÉS, GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 1. Szűcs Károly: A kiskunhalasi városkép alakulása 1849 és 1945 között
hető. A víz magassága e szint körül ingadozott a csapadék mennyisége és a talajvíz függvényében. A tó nyugati partján egy keskeny kötöttebb talajú földsáv (Feketeföldek) után magas dombokkal tagolt homokos terület van, a dombok között mélyebb völgyekkel. A dombok között több a 140 m tengerszint feletti magasságot is meghaladja (Pálfi-hegy, Doktorné hegye), de az átlagos magasság is jóval a 130 m felett van. Ide telepítették a város szoléit. A völgyeket szántóként, veteményesként használták a lakosok. A tó legkeskenyebb részén, a mai Szász Károly utca végén volt az Alsó híd, ezen keresztül lehetett a szőlőket megközelíteni. A szőlők mind a tanácsnak, mind a lakosságnak fontos bevételi forrást jelentettek, ezért a tanács szigorúan ügyelt annak biztonságára. A hidat éjszakára zárták. Arról pedig szó sem lehetett, hogy oda lakóházakat építsenek. így a város nyugat felé évszázadokon át nem terjeszkedett. Az 1879. évben felvett kataszteri térképen a szőlők között még csak elvétve találunk épületre utaló jelölést, de a 19. század utolsó éveitől a szőlőkben is nagyobb számban építenek egyszerű lakóházakat. Az 1888. évi polgármesteri jelentés az Öregszőlőkben 92 lakóházat említ, de Nagy Szeder István 1932-ben kiadott címtárában itt már mintegy 650 lakóház szerepel.6 Erre az időre általánossá vált, hogy a szegényebb polgárok, más birtokuk nem lévén, a szőlőben építettek házat, de módosabb lakosok körében is megszokott volt a szőlőben házat építeni. A 20. század első éveiben kezdtek építkezni a hídon túl a mai Mártírok útja két oldalán. Itt ekkor már ún. polgárházak is épültek, de a város igazán csak az 1970-es évek második felében, a mai Kertvárossal lépett át az - időközben már lecsapolt és kiszáradt - tó nyugati partjára. A város a tó keleti partján, a tómederbe benyúló félszigetre települt. Ez a félsziget a Tabán. Ezt is hasonlóan az Öregszőlők területéhez dombok tagolják, de itt a legmagasabb dombok (Piachegy) csak 130-132 m magasak. A félsziget két oldalán a tóparton végig kisebb nagyobb dombok húzódnak, nagyjából a parttal párhuzamos sorokba rendeződve. Ezeken a magaslatokon települhetett meg a szórványos régészeti leletek tanúsága szerint először az ember. Itt laktak a 17. században a várost újratelepítő lakosok is. Az első magasabb vonulat a mai Szilády Áron, Köztársaság, Petőfi utcák vonalát követi, ezen épült a református templom és a városháza. A második vonulat a Kertész és a Jókai utca északi végétől nagyjából a két utca vonalát követve a felsővárosi iskola telkén keresztül (itt magasodott az Akasztó, vagy Strázsahegy „amelynek tetejéről az egész várost be lehetett látni”1) az Attila, Hársfa utcák vonalát követve a Vitéz és Sárkány utcák nyugati végéig húzódott. A harmadik vonulat az Új, valamint a Károly utcák északi végén kezdődve a ma Sáfrik-Malom, KISZ-telep Szabó Ervin utca (Feketehegy) vonalában a Szegedi út mellett lévő Alsó Szénáskertig tartott. Az 1879-es kataszteri térképen ezen a hosszú, mintegy három kilométeres dombsoron hét szélmalom állott. E vonulat két oldalán a 20. századig szántóföldek voltak, itt volt az ún. Felső nyomás. Hirháger Károly ezeknek a magaslatoknak a szerepéről így ír 1886-ban: „A város fekvése több 28
