Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)
TELEPÜLÉS, GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 5. Simon András: Szőlő- és gyümölcskultúra
árokba fektették és betemették. Szélfúvásos helyeken mélyebbre leástak. A tőkén hosszúra hagyott vesszőket a földben a szükséges pótlás helyére vezették. Az anyatőke erejétől függően 3-4 új tőkét nyerhettek ezzel az eljárással. A döntésvesszőt általában nádkaróval megjelölték. A szaporítás, pótlás ezen módjának leírásakor Gyárfás felhívja a figyelmet „egy megrögzött, rossz szokásra” is, mégpedig arra, hogy a tavaszi nyitáskor ezeket a vesszőket nem kapálják ki olyan mélyen, mint a többit, így metszik meg a föld felszíne fölött 1 szemre, s következő évben, mikor a többi tőkével egyenlő mélyen kikapálják, hosszú nyakú tőkék keletkeznek.''’ A másik eljárás a bujtás volt, amikor a tőkén meghagyott szálvesszőt a pótlás helyére lehúzták. A vessző meggyökeresedett, és a következő évben el lehetett választani az anyatőkétől.'’7 A bujtás alkalmas volt gyökeres szaporítóanyag előállítására is: a kidobásra szánt, öreg tőkék vesszőit az utolsó évben ilyen módon meggyökereztethették.68 Hogy a hiányok pótlására mindig nagy hangsúlyt fektetett a gazda, álljon itt példaként két idézet. Egy 1925-ben kelt haszonbérleti szerződés egyik kitétele így rendelkezett: „Tartoznak a haszonbérlők a birtokot és szőlőt a rendes gazda gondosságával kezelni, a kiveszett és hiányos tőkéket döntés által pótolni. A másik példa egy 1941-ben kötött felesbérleti szerződésből való: „Szőlőkben a tönkrement tőkéket kiszedi, helyét felfordítja, hogy oda a metszés alkalmával szedett vesszőt elültethesse illetőleg ezen vesszőket gyökereztetés céljából elülteti. (...) Olyan helyeken, ahol tőkehiány van, döntésre, bujtásra alkalmas vesszőket elhajtja.”1" A régi alföldi szőlőkben jellemzőek voltak az egyenetlen sorok. A keskeny sor- és tőketávolság (30-40 cm), valamint a döntéssel vagy bujtással történő hiánypótlások okozták ezt.71 A halasi szőlők állapotáról 1897-ben tudósító Bocsor István ezt az állapotot az okszerű művelés akadályaként rója föl: „Mert vajon szőllőnek nevezhetem-e azokat? Hol egyik tőke a másikat éri, s gyökereik örökös küzdelmet folytatnak a szomszéd tőkékkel egy kis tápanyagért. Mely táphiányt eléggé bizonyítanak sovány, vékony venyigéik, melyekről ugyan sohasem fog mézédes, kövér must csorogni — hanem csak káposztáié, mely egresből sajtoltatott. (...) így sok szőlőt munkálunk kevés haszonnal, pedig megfordítva kellene a dolognak lenni: kevés tőke, kevesebb munka,- több haszon és jó bor.”12 Ziy 3. Szőlő felújítása döntéssel, 1958 október. Janó Ákos felvétele. TJM F3504
