Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)
TELEPÜLÉS, GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 4. Fodor Ferenc: Földművelés és állattartás
12. táblázat. A termőterület 1888-1930 Év Kukorica kát. h. Csalamádé kát. h. 1888 60901903 4100 510 1904 5000 700 1906 4500 890 1907 4560 850 1930 12 053 349 Forrás: Polgármesteri jelentés 1888, 1903, 1904, 1906, 1907, 1930 Vetéskor kevés földet rúgtak a trágyára, erre dobták a vetőmagot. Egy fészekbe 2-3 szemet vetettek. A magra lábbal rúgták rá a maradék földet. A fészket minden negyedik bakháton vágták, egymástól két kis lépésnyire. A legtöbb helyen azonban a bakhátra sarokkal elrugdosták. A sorhúzó használata az első világháború után vált általánossá. A kétsoros, lóhúzatós vetőgép a századforduló táján jelent meg. Halason először Zseni István vásárolt ilyen vetőgépet. Nagy Czirok László gyűjtése alapján tudjuk, hogy az 1894-es aszályos évig leginkább a magyar, vagy birkafarkú, a kecskeméti, a csiklandi és a családi kukorica termelése volt a legelterjedtebb. A csiklandit pattogatásra használták, de kis szeme miatt a csirkékkel is szívesen etették. A családi kukoricát főzve, ritkábban sütve, fogyasztották. A legelterjedtebb fajta a lófogú kukorica volt, mely a Bácskából került a tájra. Bő termő volt, és a „zsengés” homokot szerette. A fehér lófogú a századforduló után került termesztésre. Télen morzsolás után megmosták, majd megfőzték. Édes íze miatt kiváló csemegének számított. A levét teaként fogyasztották. A bánkúti és a „Fleischmann” a két világháború között került a termelésbe és vált egyeduralkodóvá. Az első világháború után két majsai iparos Amerikából hozott fekete-piros csövű kukoricát, mely igen korai. Kilencven naposnak is nevezték. Gyenizse Lajos Bodogláron kísérletezett vele, innen terjedt el. Rájöttek, hogy „bármely korcsos kukorica közé vetve” előnyösen nemesíti az elfajzott növényt.84 Ezt a módszert néhány helyen még ma is alkalmazzák. A nagyobb termőfölddel rendelkező gazdák kiadták a kukoricát részéből. A vetőmagot a gazda adta, vigyázva arra, hogy ne fajozzon el. A kukorica harmados volt. A részes köteles volt a földet gyommentesen tartani, a kukoricát kaccsazni, szedés után a szárat levágni, bekötni, kúpokba rakni. Szedés után a részt a gazda vitte haza a részesnek. A századforduló után, az ekekapák elterjedésével már negyedén adták a földet, mondván „kevesebb a kapálnivaló”. A kukorica közé legtöbbször tököt és babot is vetettek. A tököt minden esetben fészkelték. A termést ősszel, szárvágás után hordták be, szárral rakták le, hogy nem fagyjon meg. 176
