Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)

TELEPÜLÉS, GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 4. Fodor Ferenc: Földművelés és állattartás

hoz kötötték. A zsákot szájával előre nyakba akasztották, attól függően, hogy a vető milyen kezes volt, jobb-, vagy baloldalra. A vetőmagot pontosan kellett elszórni, nehogy túl sűrű, vagy híjas legyen. A kölest volt a legnehezebb vetni, mivel az apró magvak a szétszórás után a homokban már nem látszottak. A halasi gazdák felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül, pénteken és a Holdújulás - az „újság”- három első napján nem kezdték el a vetést. Vetés után a területet tüsökboronával elboronálták, majd a már említett módon leszalmázták és elhengerelték.4S

Ha az időjárás és a talaj megfelelő volt, különösen a rozs, a tél beálltára megerősödött. Hogy a vetés ki ne sárguljon, a hó alatt be ne fulladjon, birkákkal, disznókkal legeltették. Barna homokon vagy szikesebb területen lévő vetést tavasszal, hóolvadás után aprófogú boronával, vagy tüsökboronával elboronálták, hogy a talaj levegőzzön, az esetleges göröngyök elsimuljanak. Búzát az 1870-es évektől termesztették a kötöttebb földeken. Mivel a csávázási nem ismerték, az üszög több évben is kárt tett a termésben. Gyenizse Lajos így emlékezett: „Ez az 1874. év takarmánytermő volt, gabona is volt kielégítően, de a szár s kalász rozsda ismét kárt tett a búza és a rozs szemében, sok mag csira képtelen is lett. A csiraképes maghoz úgy lehetett hozzájutni, hogy a legdombját külön, a völgyes részét is külön aratták és ezeket külön-külön rakva és külön-külön nyomtatva el. ”49

Az aratást viaszérésben kezdték, amikor a szem már roppant, de még nem volt túlérve. Az árpát, zabot, kölest rendre vágták, majd villával összegyűjtve boglyába

6. Tüsökborona, 1956. Janó Ákos felvétele. TJM F2091

155