Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 2. Tanulmányok Kiskunhalasról a 18-19. századból (Kiskunhalas, 2001)
A HALASI TÁRSADALOM SZERKEZETE ÉS ÉLETE - 9. Bagi Gábor: Kiskunhalas társadalma a redempciótól a polgári forradalomig (1745-1848)
A mellettük létező száraz redemptusság a Kiskunság egyes részein, így helyben is ismert átmeneti kategória volt. Ezek már csak a redemptus jogokkal rendelkeztek, minthogy azokat a tőkeföldektől - jogellenesen - függetlenítve nem adták el. Ebből több bonyodalom is származott. Halason nyilvántartási hibák miatt a századfordulóra a redempciót (birtokot) a nádjuss alapján számolták, ám a nádjuss és a birtok nagysága között már jelentős eltérések voltak.32 Az 1805-ös katonaállítás során kitűnt, hogy sokan a nádjuss kivételével minden földjüket eladták, de megtartották redemptus jogaikat. Mivel a nemesi felkelés alapja a birtok volt, ezek zöme a terhek viselésére alkalmatlan volt. A tanács letiltotta ilyen eladásokat, és a megmaradt nádjussnál meghagyta, hogy azoknak adják el, akinek egyéb birtokukat, vagy más redemptusoknak.33 1808-ban a földmérők jelentették, hogy több személynek földje van ugyan, de nádjussa nincs. A földosztályból végül ezek kimaradtak, mivel a nádjuss a redempcióval volt azonos, és a közterhek szétosztása is ennek alapján történt. A határozat a fölös földeket a több nádjusst bíró személyeknek rendelte.34 1823-ban a Kerületek 25 re- dempciós Ft-os birtokban szabták meg az irredemptusok redemptussá válásának határát. A végrehajtáskor kitűnt, hogy számos beköltöző csak szántóból vagy kaszálóból szerezte meg ezt a mennyiséget, s ezért azok nem teljes redemptus birtokok tulajdonosai. Kimondták, hogy ha ezeknek a 25 red. Ft-os szántójuk, kaszálójuk nincs meg, irredemptusként adóztassák őket.35 3. Irredemptusok Tágabban minden nem redemptust, míg a pontosabb - szükebb - értelemben a lakosként befogadott, ám redemptus előjogokkal nem rendelkező személyeket magában foglaló kategória. Az országos összeírások a házas zsellérekkel (inquilinus) vették azonosnak, helyi elnevezésük - talán a tőkeföldes irredemptusok kivételével - „birtoktalan lakos” volt. Ide tartoztak a birtokukat vesztő teljes, és nem teljes jogú redemptusok, a redempció kori irredemptusok utódai és a honosságot kapó beköltözők. Tőkefölddel egyáltalán nem rendelkeztek, vagy az a helyi legalsó váltóérték alatt volt. Bírtak házat, lehetett beltelkük, időlegesen osztott földeket - kender, dinynye, tök, kukorica, szőlő stb. - is kaptak, ám ezekre tulajdonjoguk nem volt, s így e részesedés is a tanács „jóindulatától” függött. A kocsma- és boltnyitásokban, ingatlanvételekben a zsellérekkel szemben volt elsőbbségük. A közlegelőkön való állattartásért terragiumot (szájbér) fizettek a tanácsnak. Csak egy részük volt képes önálló gazdálkodásra, a közügyekben való részvételük, társadalmi súlyuk minimális volt. 4. Zsellérek A jászkun társadalom legalsó rétege, mely lakosi joggal nem bírt, ingó vagyonnal (állatokkal) minimálisan, ingatlannal nem rendelkezett, s állatai után terragiumot 364
