Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 2. Tanulmányok Kiskunhalasról a 18-19. századból (Kiskunhalas, 2001)
ESEMÉNY- ÉS IGAZGATÁSTÖRTÉNET - 1. Bánkiné Molnár Erzsébet: Kiskunhalas mezőváros önkormányzata a redempciótól az 1848 évi márciusi törvényekig
bár egyenlő szavazati joguk volt, az ülésrendben tükröződő belső rangsort érvényesítettek. 1796-ban amikor Besnyei József ordinarius nótáriust (fő, vagy első jegyző) és Sipos Gergely helyettes nótáriust is szenátornak választották pontosan megjelölték, hogy az „actualitasban lévő utolsó szenátor Gál János uram után lészen következések és ülések”.10 A választás lebonyolításának módja többször változott. Időpontja általában a bíróválasztás előtti napon, vagy ugyanakkor, közvetlenül a főbíró választása előtt történt. A jelölést elvégző hivatalban lévő tanács, illetve a külsőtanács megalakulása után a két testület közösen felküldte a jelöltek nevét a kerületi kapitányhoz jóváhagyásra. A jóváhagyott jelöltekre kezdetben a lakosok is szavaztak, 1749-től csak a szenátorok, végül a két tanács tagjai. A katolikusok betelepedése után a jelölésnél és a választásnál is ügyeltek arra, hogy a vallási felekezetek megfelelően képviselve legyenek. Ezért katolikus szenátor helyett mindig katolikus, református helyett református személyt választottak. 1823-ban a főkapitány a kerület minden településéhez kérdést intézett: nem volna e jó ha módosítanák a választás rendjét? Azt szerette volna elérni, hogy a tanácsnokság meghatározott időre szóló megbízás legyen. A halasi elöljárók azonban visszautasították a javaslatot. Ragaszkodtak a meglévő választási módhoz: a titkos kandidációhoz, a tanácsnokok személyéhez kötött szavazati joghoz és a megbízatás „örökös” voltához. A visszautasítást azzal indokolták, hogy „ha valamelyik Tanácsbelit azon szerencsétlenség érné, hogy a Tanácsbeliségtől elmaradna, a köznép soha sem hinné, hogy az nem valamely elkövetett bűnéért csapatott ki”.11 Másrészt úgy vélték, ha a nép választaná a tanácsot nem a hozzáértők, hanem a hízelgők jutnának a tisztségbe. A módosításra a merev visszautasítás következtében nem került sor, amint a szenátorok rokoni összefonódását sem sikerült soha teljesen kiküszöbölni. Pedig a kerületi kapitányok rendszeresen küldték figyelmeztetéseiket, hogy „ahol a tanátsba sok atyafiak vágynak attól az igazság kiszolgáltatásában tökéletességet várni nem lehet”.12 Ugyanakkor arra is ügyelni kellett, hogy minden arra érdemes család hivatalhoz jusson. Az idők során kialakult az a módosabb redemptus réteg, amelynek tagjaiból, majd tanult fiaikból jelölték és választották a szenátorokat és a közülük kikerülő tisztségviselőket. Erre azért is szükség volt mert fizetést nem vagy csak jelképes összeget kaptak.13 Munkájukat a közterhek és az adófizetés alóli mentességgel honorálták. Ez a módosabb redemptus gazdák esetében már olyan költségmegtakarítást eredményezett, ami a megtiszteltetés mellett anyagilag is vonzóvá tehette az igen sok teherrel járó tisztséget. Ezért alig fordult elő olyan eset, hogy az egyszer szenátorrá választott kilépjen a testületből, hacsak öregsége vagy betegsége nem kényszerítette rá. A fentiek igazolására idézünk néhány példát a lemondások közül. 1777-ben öregsége miatt mondott le: Szabó Gergely, Sándor János, Kocsi György és Bogár 13
